Csöppnyi nagymama

Posted by

Ferber Katalin

Miklós lassan vitte be nagymamát a lakrészébe. Az öregek otthona messze volt a várostól, a jeges út miatt majdnem egy órát tartott, amíg odaértek.
Megint oda az egész napom morogta magának Miklós, pedig rengeteg dolgot kellett volna ma elintéznem.
Nagymama teát akart inni, sóhajtozva feltette a vizet, de Miklósnak már nem volt ideje megvárni amíg elkészül. Vigyázz magadra anyukám, mondta neki szórakozottan, átölelte, s még az ajtóban visszafordult, hétvégén jövök hozzád.
Nagymama megint egyedül volt. A szomszédban lakó idős házaspárt át akarta hívni, de aztán eszébe jutott, hogy nem tud velük beszélgetni, mert ők csak angolul tudnak, s ahhoz túl fáradt volt hogy némán üljön velük. Bekapcsolta a tévét, esteledett, a redőnyöket lehúzta, a lakásban jó meleg volt, nagyfiát Imrét akarta felhívni, valakivel muszáj volt beszélgetnie, mert messze volt még az éjszaka.
Gyula jutott eszébe, a mosolya, az ellentmondást nem tűrő parancsolgató stílusa, felsóhajtott, mert arra gondolt, hogy ő nagyon szerette a férjét. Lehet hogy Gyula nem csak őt szerette, a szomszédok gyakran pletykáltak Gyuláról és a szeretőiről, de neki mindig apja, a rabbi tanácsa jutott eszébe erről: nem kell Blanka ezzel törődnöd, hiszen te vagy a felesége. Nők jönnek mennek, de a fiatokat, Imrét együtt nevelitek fel. Ez számít és semmi más. Mennyit tűrtem, mennyit nyeltem Gyula miatt, gondolta, de együtt maradtunk, nem is lehetett ez másként, hiszen minden hibája ellenére nagyszerű ember volt, szeretett ő engem, csak a maga módján.
Megint sírás tört rá, a zsebkendőjét nem találta a retiküljében, elővett a szekrényből egy tisztát, moshatok holnap megint, gondolta. Aztán mintha egy filmet látna, nagymamában felidéződött, amikor Gyula annyi év után végre hazajött a börtönből, amnesztia, állt a papíron, csak legalább azt mondta volna el nekem, mit csináltak vele annyi éven át, de legyengülve is makacs maradt, nem mondott semmit, hiába kérdeztem.
Talán engem védett ezzel, meg a fiainkat mondta nagymama hangosan, s újra rátört a zokogás.
Hirtelen megszédült, le kellett azonnal ülnie. Forgott a szoba vele, egyre gyorsabban, az ágy mellett volt a telefon, nagy nehezen elérte, és a házban a gondozónőt hívta. Miklós annyit megtanított neki angolul, hogy help, meg azt hogy thank you, csak ennyit mondott a női hangnak hogy help meg azt hogy thank you.
Megpróbált felállni amikor kopogtak, de még mindig nagyon szédült. Nem értett ugyan sokat abból amit a mindig mosolygós Melinda elhadart neki, de annyit megértett hogy kórházba kell mennie.
Nem tudta elmagyarázni neki hogy a fiai valamelyikét most gyorsan fel kellene hívni.
A gondozónő sietősen összekészítette a hálóingét, fogkefét, törölközőt, papucsot, s mire befejezte a mentősök már ott álltak az ajtó előtt.
A kórház a közelben volt, a szédülése elmúlt, arra gondolt hogy felesleges neki kórházba mennie. A szobában, ahol ágyat kapott egy kedvesarcú nála fiatalabb nő volt még, ő azt is tudta mondani angolul hogy Hi, meg hogy how are you, de rosszkedvű volt ezért inkább nem mondott semmit.
Egész éjjel csak forgolódott, nem tudott elaludni, a szédülése többször visszatért,nem ijedt meg, érezte hogy beteg.
Nagymama két hete volt kórházban, amikor Miklós meglátogatta. Hozott neki virágot, a kedvenc süteményét, de sajnos nem volt étvágya, ezért visszaküldte, mondván, az unokái biztos nagyon örülnek majd ennek. Miklós idegesnek és fáradtnak tűnt, de annyit elmondott neki hogy az orvosok szerint gyógyíthatatlan beteg. Nagymama mosolygott, megsimogatta Miklós kezét (szerette Miklós hatalmas kezeit) és csak annyit válaszolt: eljött az ideje ennek is fiam.
Mama hogy mondhatsz ilyet, s Miklós hangjában harag volt, talán a tehetetlenségtől. Nagymama még mindig mosolygott, az infúzió hangtalanul lassan csöpögött, egyszerre néztek fiával az üvegre, a java még hátravan, mondta Miklós.
Lehajolt anyjához, adott neki két puszit, és csak a folyosón sírta el magát.
Két nappal később a kórházból hívták Miklóst, jöjjön be nagymamához minden családtag. Az ágy körül ott állt Miklós, Imre és a két feleség. Imre arcáról leolvadt a szokásos elbűvölő mosoly, Miklós felesége halkan sírt, a gép ütemesen fújtatott, nagymama aludt.
Oly csöpp volt, hogy Miklós megrémült. Nagymama arca azonban nyugodt volt, majdnem derűs, mintha nem fájna semmije. S akkor Imre visszafojtott türelmetlenséggel azt kérdezte, meddig tart ez még, mert nekem dolgom van.
Miklós felesége hangosan felsírt, Miklós pedig szemrehányóan mérte végig a testvérét. Nagymama keze megmozdult, arca mintha valamitől összerándult volna, aztán kisimult. Egyetlen sóhajtás hallatszott csak.

Ferber Katalin