Jó kedv

Iván Gizella
Két helyes, csinos hölgy ül a villamoson. A korukat, ha megfeszülök, akkor sem tudnám megsaccolni.
Azt gondolom, lehetnek ötven, ötvenöt évesek. Láthatóan jó barátnők, duruzsolnak, mint a tinik. Nevetgélnek, közben az egyik leveszi a kesztyűjét.
– Nézd meg Jolikám, tele van barna folttal a kézfejem. Sőt, az arcomon is lett néhány. Fél kiló maszkot kell magamra kennem, hogy ne legyen feltűnő. A múltkor elmentem a bőrgyógyászhoz, mutatom neki mi történt velem, lehet-e ezekkel valamit csinálni.
A nő rám néz, s képzeld, szenvtelenül azt mondja. Semmit. Ezek öregségi foltok.
Ha egy vödör hideg vizet öntöttek volna a fejemre, az sem esett volna olyan rosszul, mint ezek a szavak. Nem is megyek vissza többet soha hozzá.
– De miért? – kérdezett vissza Jolika.
– Miért? Mi az hogy öregségi foltok? Rajtam? Hát öreg vagyok én?
– Ha úgy vesszük -, próbálkozik a barátnő.
– Mi az hogy úgy vesszük? Tudod te hány éves vagyok?
– Persze. Annyi mint én. Hetven.