A fényképezés pillanata

Posted by

Ferber Katalin
Felsorakoztatok. Szépen egymás mellé álltatok, időnként egyikőtök megigazította a mosolyát, hadd higgye majd a képet látván az ismeretlen, hogy vidáman, önfeledten, kacarászva éltek ti, gond bánat nincs, ha volt is, már mindenki elfelejtette, család vagytok, fékezitek érzelmeiteket, jól van ez így, hisz nem is lehet másként. 
Nagymama nem tud sokáig állni, őt leültetitek, a hatalmas karosszékben csöpp termete szinte eltűnik, nem tud hátradőlni, bár biztatjátok, háta görbülete nem engedi, ezt persze szégyelli, ezért aztán kicsit ferdén ül, kisebbik fia megfogja a kezét, másik karjával átöleli nagymamát, csillog a szeme, látszik hogy örül. Nagymama halkan kéri, hogy vegye le róla a kezét.
A nagy fia, az a mamlasz, most nevet, mindig lefegyverző a nevetése, hány nő szédült meg ettől kérdezi magától a nagymama, biztos sokan sírtak érte, utána, miatta, nem baj, ez is elmúlt, lényegtelen ifjúkori szertelenkedés, mindegy.
A fiúk feleségei ünneplőbe öltöztek, egyikőjük leül a heverőre, ezen a többiek is felbuzdulnak, ülni jobb, kényelmesebb, ki tudja mennyire ügyes ez a fényképész, elálldogálhatnánk itt akár egy órát is mondja nagymama egyik menye, üljünk le, süvíti a többieknek, hiába ő a legélmesebb köztük, gyakorlatias, mindig az, bár az arca ha izgatott lesz ráng, tikkelésnek hívják, ki tudja apja melyik pofonja után kezdődött ez nála.
Szépen ültök mindannyian, az a fehér bőrrel bevont kanapé is elegáns, fehér a lábatokhoz dörgölőző szőnyeg, mily elegáns így ez az egész, jólét, derű, kár hogy a fényképész nem tudja megörökíteni a parfümök illatát, de nem baj, mindenki láthatja hogy ti jól vagytok, kiegyensúlyozottan, mosolyogva, bár egyikőtök sem ér hozzá a mellette ülőhöz.
Szemérmesség? Ki tudja. Inkább nagymama szigora, nem illik mutogatni az összetartozást, morogja halkan, Imre, te menj egy kicsit arrébb, Miklós, te ülj hozzám közelebb, így van ez rendjén, legyen a két fiam az életem büszkesége, hirtelen könnyezni kezd nagymama, Gyulát, a férjét hiányolja, hogy nem ül itt velük, agilis menye rászól, ne kezdje el ezt már megint Blanka, rég volt, ma ünnepelünk, a másik menye felkapja a fejét, zavarában tikkel, mit kellene ma ünnepelnünk, kérdezi, elfeledkeztem valamiről?
Nagymama odahajol hozzá és úgy suttogja, ma van a házassági évfordulónk Gyulával.
S Gyula nincs itt. Nagymama előkapja a zsebkendőjét, gombócba gyűrve szorongatja, hátha megint rátör a sírhatnék, de Miklós a kisebbik fia ránevet, s ettől elfelejti, miért is akart sírni.
A fényképész többször kiált rájuk: Csiííííz, mosolyogni tessék, végre elkészül a fénykép, nagymama már a családi fényképalbumot is elővette, szeretné oda beragasztani ezt az új képet is, de Imre kikapja a kezéből, mondván, kész az ebéd, ideje enni.
Nagymamának nincs étvágya, de engedelmesen leül az ebédlőasztalhoz, csak egy kanál leves, mondja, az nekem bőven elég lesz, énekelünk-e kérdezi Miklóstól, nem mama, ma nincs éneklés, enni kell, aztán visszaviszlek az otthonba. Ma még rengeteg dolgom van, már most késésben vagyok.
Nagymama arcáról eltűnik a mosoly, nem akar visszamenni, Imréhez fordul, inkább te vigyél vissza, akkor maradhatok még egy kicsit veletek.
Csak a kanalak koccanása hallatszik, a második fogást már mindenki sietve gyűri le, senki sem mondja persze hogy unják már ezt az egészet, nincs miről beszélgetniük, de akkor Miklós felesége elmeséli hogy Coloradóba mennek síelni a gyerekekkel, ettől nagymama is felélénkül, büszke mindkét unokájára hisz oly kicsik még, de síelni már tudnak.
Imre felesége megjegyzi, hogy na csak óvatosan azzal síeléssel, a tegnap épp egy síelő súlyos balesetét taglalták a híradóban, hiába, teszi hozzá, az egéséges életmód a legveszélyesebb.
Kitűnő ez a fasírt, mondja Miklós merő udvariasságból, az asztal alatt jelez a feleségének hogy kérje el a receptjét, Imre felesége pedig szabadkozva csak annyit mond: én ezt mindig így csinálom, anyámtól tanultam.
Nincs már ürügy a maradásra, Miklós segít nagymamának hogy fel tudjon állni, a botot is odanyújtja neki, de nagymama inkább belekarol Miklósba.
Majd elküldjük a fényképet postán mama, kiált utána a menye, s ne feledje ma nagyon jó sorozat kezdődik a tévében, ne mulassza el.
Nagymama megint pityereg, Miklós a szeme sarkából látja, óvatosan beülteti anyját az autóba, no ez megint egy óra amíg végre hazaérek, taxit kellett volna hívni a mamának, de azzal biztos megbántottuk volna.
Hatalmas hó van, olyan fehér mint a házban a kanapé és a szőnyeg, jégpálya minden út, Miklós lassan tud csak haladni, nagymama pedig csak annyit kérdez tőle,mikor jössz el hozzám legközelebb?
Miklós mint mindig , megígéri hogy a következő hétvégén, nagymama beletörődően bólint és csak annyit mond, köszönöm fiam.

A címlapfotó csak illusztráció