17 gyerek

Posted by

Hegyi Erika

Victor István az első percben tudta, hogy Judit lesz a felesége. A gyermekeket pedig örömmel fogadták.
Amikor az első gyermekünket vártuk, azt az igét olvastuk, hogy „Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.” Akkor azt mondtuk, ha úgy döntöttünk, hogy egy pár leszünk, akkor adjon az Isten annyi gyermeket, amennyit csak akar – idézi fel házasságuk kezdetét Victor Istvánné Judit. Férje, István hozzáteszi: ma szokás azt mondani, hogy gyermeket vállalnak a párok, de ők a vállalás szót kitörölték a szótárukból, mert jutalmat nem vállal az ember, hanem nagy örömmel fogadja.
A mesebeli Hejcén jártunk a napokban, ahol megismerkedtünk a megye talán legkedvesebb és legszerethetőbb házaspárjával. Victor István 87 éves, református lelkipásztor, felesége Judit, 85 éves. 63 éve élnek házasságban, és 17 gyermekük született. Bizonyára a sok gyermek, unoka és dédunoka teszi, de nem látszik rajtuk a kor. Vidáman, fiatalosan meséltek nekünk életükről, amihez Isten igéi adtak útmutatást.

Újjászületés

István Budapesten született, 1945-ben került Sárospatakra. A lelkipásztor ezt azzal magyarázza, hogy kevés volt otthon az ennivaló, meg rosszul is viselkedtek a bátyjával, így az édesapjuk Patakra küldte őket tanulni.
– Ott kezdtem hinni az Úr Jézusban, ott volt az újjászületésem – fogalmaz István. – Juditot is ott láttam meg egy lelki, baráti körben, és az első perctől tudtam, hogy ő lesz a feleségem. Én akkor 17 éves voltam, Judit 14. Ekkor is Isten igéje segített: „Az Úr az ő szerelmesének álmukban ad eleget.” Mert ez az ige azt jelenti, hogy amikor Ádám lefeküdt aludni, reggel már ott találta a párját, Évát maga mellett. Én is így találtam a feleségemet. Amikor Budapesten elvégeztem a teológiát, jelentkeztem a szülőknél, hogy szeretnénk összeházasodni. Juditék Hejőcsabán laktak akkor, az édesapja református lelkész volt. A páromat föntről kaptam, és azóta sem bántam meg – mondja derűs mosollyal István.

Elfogadom, szeretem

Judit pedig hozzáfűzi, hogy abban az időben nem jártak együtt a szó mai értelmében. István a fiókjának írta a leveleket, Judit pedig naplót vezetett, és ezeket az írásokat időnként kicserélték egymással.

– Az nem igaz, hogy csak akkor lehet összeházasodni, ha a párok teljesen ismerik egymást. Sokszor rácsodálkoztam én is a házasságunk alatt, hogy István ilyen, meg olyan, de minden tulajdonságával elfogadom és szeretem, hiszen ő a párom. Tudjuk, hogy az életünket az Úr Jézus akarata határozza meg. Ennek jegyében éltünk együtt immár 63 évet – vall kapcsolatukról Judit asszony.

Azt pedig Istvántól tudjuk meg, hogyan kerültek Hejcére. Egy pesti gyülekezetben volt segédlelkész, majd kisebb településeken végzett szolgálatot. 1956-ban nagyon reménykedtek, hogy visszakapja az egyház az elvett iskolákat, és az egyik pataki professzor már szervezte is az oktatást. Ő kérdezte meg Istvántól, jönne-e Sárospatakra vallástanárnak.

– Hát hogyne, akár négykézláb is – válaszolta. – Ezért költöztünk Hejcére, de aztán 33 évet kellett várni, hogy valóban visszaadják az iskolákat. Utána 14 évet Patakon töltöttünk, majd nyugdíjas korunkra jöttünk ide vissza – mondja István.

A legszebb feladat

Judit 22 éves volt, amikor első gyermeküket várta. Mint mondta, akkor még nem alakult ki benne az a mindent elsöprő anyai érzés, ami ilyenkor jellemző a várandós nőkre, de később tudatosult benne, hogy az Isten az anyaságot adta neki, a legszebbet, amire teremtette. 24 év alatt 17 gyermekük született, a legidősebb most 62 éves, a legfiatalabb pedig 38. Van 46 unokájuk és 9 dédunokájuk, de hamarosan érkezik a 10. Gyermekeik közül ketten már nem élnek. János 40 éves korában hirtelen halt meg, minden előzmény nélkül, a Down-szindrómás András pedig leukémiás volt, a szikszói kórházban hunyt el.

– A nagyobb gyermekeink azt mondták, hogy Andris tanított meg minket feltétel nélkül szeretni – teszi hozzá Judit.

István pedig arról mesél, hogy sokszor éltek szegénységben, de ehhez hozzászoktak, hiszen mindketten hatgyermekes családból származnak.

A három kenyér

– Amikor már 12 gyermekkel ültük körül az asztalt, egyszer annyi kenyerünk volt csak, hogy vacsorára megettük. Azt azonban nem tudtuk, hogy mit eszünk majd reggel. És ekkor egyszer csak beállt az udvarra egy autó, ami Kárpátaljáról érkezett, és egy szintén szegény család hozott nekünk 3 kenyeret. Nem tudom, honnan ismertek minket, előtte még soha nem láttuk őket – idézi fel István a csodás történetet. Hozzáteszi: minden gyermekük megtalálta a maga útját. Négyen lettek lelki pásztorok, a többiek mind olyan foglalkozást választottak, amivel embertársaikat tudják segíteni.
Felesége pedig búcsúzóul azzal toldja meg:
– A mi életünknek nagy igéje az volt, hogy „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek!” Ha Isten úgy döntött, hogy egy nagy családot ad nekünk, akkor az én problémáimat és gondjaimat felfelé passzolom – már bocsánat –, mert az a legjobb hely.

(A borítóképen: Victor István és felesége, Victor Istvánné Judit | Fotó: Bujdos Tibor)

A Boon cikke