A tápai szatyor

Posted by

Bálint Ibolya
Valamikor régen elkövetett írásaim között kerestem valamit, amikor ezt találtam. Édesapám emlékét őrzi – megmutatom:
Szeged híres város, Tápéval határos – mondja a nóta. Azon aztán kár volna vitatkozni, hogy melyik vált híressé a másik szomszédsága okán, tény, hogy mindkettőnek megvannak a maga nevezetességei. Szegedről talán ne beszéljünk, arról sok emléke van, sokunknak. De Tápé!
Kevesen tudják, hogy onnan való a pillangós papucs, amibe csíkos harisnyás lábukat bújtatták a tánchoz a helybeli lányok, vasárnapi sétához a városi menyecskék, amit szívesen vittek haza szegedi papucsként szuvenírnek a külföldi turisták – amíg volt, aki csinálja. Gyékényszövő háziipara is híres volt, legfőképpen határainkon túl.
Ez az egész most azért jutott eszembe, mert pakolászom a kacataimat, amelyeket már régen ki kellett volna dobálni, s kezembe került egy valaha volt csinos kis gyékény szatyor. Foszladozik a szövése, kilyukadt az alja is, de valahogy sosem volt szívem megválni tőle, mindig félretettem, bár használni már vagy húsz éve nem lehet. Hosszú ideig volt a legkedvesebb alkalmatosságom, amivel munkába jártam, belegyömöszölve magnót, noteszt, uzsonnát, meg minden mást, ami általában egy női táskában lenni szokott.
Hogy miért tápai, ha tápéi? Azért, mert a magyar ember nyelve ki is bicsaklana, ha az -é- után azonnal i-t kéne ejteni.
Tudni kell a tápai szatyorról, hogy azzal nem ám hölgyek korzóztak hajdanvolt gyermekkoromban, hanem olyanok hordták, akik életükben mindig dologban jártak. A napszámosok, a kubikosok, a földművelő parasztok, a látástól vakulásig talpon levők, a célszörű szögény embörök.
A hentesek is. Egy nagyobb fajta ilyen szatyorban jól elfért a bárd, a sok kés, a fenőacél, meg a kaparókanál, amivel pörzsölés után majdnem-fehérre lehetett pucolni a disznót, hogy a meleg víz és a sikáló gyökérkefe nyomán végül gusztusosan tiszta legyen a szalonna bőre.
Szóval, nem valami elegáns holmi volt a tápai szatyor. Számomra talán éppen ezért annyira kedves. Gyermekkoromban a jó öreg hentessel, drága apámmal, sokszor biciklin talált vasárnap a jeges leheletű februári hajnal: mentünk disznót vágni.
A testvérek-sógorok nem ették meg a hurkát-kolbászt, ha nem apám tette hidegre a féltve dédelgetett, gondosan hizlalt malackát. Engem nem lehetett lerázni ilyen alkalmakkor. A fatüzelésű pörzsölő társaságában kuporogtam a csomagtartón, elgémberedő kezemmel kapaszkodtam jóapám kabátjába, s nekem volt a legnagyobb a szám, amikor kilenc óra tájban megjelent a nővérem, világra pislogó álmos szemeivel, anyánk védőszárnya alatt.
Én, a mai hétalvó, akkor éltem csak igazán. És nem azért, mert valami vérengző kis teremtés lettem volna.
Még sötét volt, amikor a férfiak ketten-hárman kihozták az ólból a jószágot, aztán apám egyedül elkapta a bal karjával, bal térdével oldalára lökte, jobb markában villant a szúrókés, és a pillanatnak még vége sem volt, de a disznónak igen. Már futottam is a reggelire pompás sült hagymás vérnek valóval a konyhába. Az egészből akkor én csak apám erejét, ügyességét láttam.
Legtöbbször mire elharangozták a delet, visszahullottak a fényesre mosogatott szerszámok a tápai szatyorba, ültünk a kerékpárra, mentünk a másik rokonhoz, hogy este tízig vége legyen a következő disznótornak is.
Gyerek eszem akkor még nem fogott fel mást, csak azt, hogy erős az én apám, gyorsan dolgozik és jól, csodáltam érte.
Gyakran télen vette ki évi szabadságának felét, olyankor idegeneknek vágott, naponta két helyen. Fizettek neki érte. Azóta tudom jól, mit jelentett vasárnaponta, a heti egyetlen pihenőnapon is munkába indulni, szabadsága idején is dolgozni. Gyermekként nem éreztem át, mennyit vettek ki jó apámból ezek a telek. De a testvérem meg én bőrtáskával jártunk iskolába. Igazi aktatáskával. Volt téli kabátunk, bélelt cipőnk is. Apánk erejéből. Abból a pénzből, amihez a tápai szatyor alját lehúzó szerszámok forgatásával jutott.
Felcseperedve már más időket éltünk. Nem volt annyira nehéz, mint a háború utáni évtizedben. Az akkori sorsok a múlt ködébe vesztek, ahogy a tápai szatyor is emlék már csupán. A legszebb emlékeim egyike.
Azokon a réges-régi teleken jutott nekem a legtöbb rajongásig szeretett apámból. Vasárnaponként hajnaltól estig vele lehettem. Szófukar ember volt, de ilyenkor hallhattam a hangját, hiszen gyakran hozzám beszélt: szaladj ide – szaladj oda, hozd le – vidd föl! Olyan fontosnak éreztem magam, mint azóta talán soha. És már tudom, hogy mennyire szeretett.
Ha nem így lett volna, nem visz magával. Miért? Mert a munka önmagában is elég nehéz volt. Jelenlétem tovább súlyosbította a helyzetet, mivel rám nagyon kellett vigyáznia, nehogy valami baleset érjen. S még azt is elhitette velem, hogy milyen sokat segítek neki – holott csak útban voltam szegénynek, egész álló nap.
Míg e kis szatyor fénykorát élte, alig vártam a nyarakat, hogy a vállamra vehessem. És őrzöm még mindig szakadozott foszlányait.
Kedves kacatom maradt.
Örökre…