AZ OSZTÁLY…

Posted by

Radnai György
1) Amikor belépett a terembe, az osztály néma csöndben fölpattant a helyéről, ő lassan odasétált a katedrához, föllépett rá, megállt szemben az osztállyal, ránézett a vigyázzban álló tanulókra, majd komótosan továbblépett az asztal mögé,
precízen az asztal közepére helyezte az osztálynaplót, leült majd rögtön kényelmesen hátradőlt a széken és hintázni kezdett, újra körülnézett; egyenként tetőtől-talpig végig-mustrálta a kamasz lányokat, csinos, most kissé megszeppent arcukat, gömbölyödő mellüket, kisportoltan fiatalos alakjukat, a köpeny alól kilátszó formás lábukat, megnyalta a szája szélét és enyhe de magabiztos mosoly jelent meg az arcán, jóleső bizsergést érzett: LEÜLHETNEK!
2) Amikor belépett, ő – ahogyan a többiek is – rögtön fölpattant a helyéről, mert tudta, itt és most ez a – már megszokottan és egykedvűen elfogadottá vált – REND; kilépett a padja mellé, kihúzta magát; arcára a semmitmondó közömbösség maszkját varázsolta; miközben próbált valami szépre, vidámra gondolni; de nem ment, mert minduntalan azt a pásztázó, vetkőztető szempárt látta, ami nem eresztette; tudta, a többiek is ugyanezt érzik, élik át mozdulatlan; úgy érezte mindjárt sírva fakad vagy üvölteni kezd, de mégsem; mert tagja, részese volt a mindent fölfaló rendszernek, a működő külső-belső kényszernek, a „csak így lehet és kell” rohadt szisztémának; amiről tudta, pont az ellenkezője annak, a RENDNEK, amit ő akar, szeret és vár; és akkor meghallotta: LEÜLHETNEK!
És akkor mindenki leült, de ő állva maradt.
A tanár ránézett, nem értette: mit akar – morogta idegesen, de hallgatott, nem szólt semmit, lassan az osztály borzongva megértette, először egy lány, aztán egyre többen és többen fölálltak és csak néztek maguk elé…