Posted by Nosztalgikus
Banja Luka Bosznia-Hercegovina második legnagyobb városa, a boszniai Szerb Köztársaság fővárosa. Az ország ötszáz éves török uralma alatt a bosnyák pasa székhelye volt. Ide, a város melletti Delibasino Seloba érkezett 1869. június 21-én egy hosszú, fekete szakállú osztrák férfi, Franz Pfanner trappista szerzetes hat társával együtt, nem kis feltűnést keltve az emberek között, és megalapította a trappista kolostort. Persze nem volt ilyen egyszerű, ahogyan itt leírom.
Franz Pfenner, születési nevén Franz Wendelin, 1825. szeptember 21-én született Ausztria nyugati részén Langenben, egy nagyon szegény családban. Padovaban filozófiát, Brixenben teológiát tanult, 1850-ben pappá szentelték. 1863-ban Heimbachban, a Mariawald apátságban csatlakozott a trappista rendhez. Ezután Magyarországra utazott azzal a szándékkal, hogy ott kolostort alapítson, de az akkori érsek nem engedélyezte, ezért Pfanner továbbment Zágrábba. A horvát törvényhozástól kért engedélyt a kolostoralapításra, ami heves parlamenti vitához, majd elutasításhoz vezetett. Röviddel ezután tudomására jutott, hogy Törökországban hoztak egy törvényt, ami a keresztényeknek is engedélyezi a földvásárlást. Huszonhárom hónapig tartó küzdelem után 1869-ben Banja Lukán Toma Radulovic földbirtokostól 1400 dukátért 100 hektár földet vásárolt Delibašino Seloban. A trappisták 1869. június 21-i Delibašino Selo-ba érkezésének napját a „Marija Zvijezda”, Mária csillaga kolostor alapítása napjának tekintjük.
Akkor azonban még csak egy kis fakalyibában éltek, ami annak előtte a birkák szálláshelyéül szolgált. Ez a fakalyiba ma is látható a kolostor udvarán. Nem sokkal később ideiglenes kolostort építettek, aminek a teljes neve a Mi Drága Asszonyunk Mária csillaga kolostor lett, hálából egy azonos nevű német kolostornak, ami jelentős erőkkel támogatta az építkezést. A végleges kolostor hatvan szobával 1870-ben épült meg, amire az építési engedélyért Ferenc atyának Konstantinápolyba kellett utaznia.
A trappisták a ciszterci rendből nőttek ki a XVII. század közepén, amikor Armand-Jean Bouthillier de Rancé apát reformot hirdetett, ami a Szent Benedek idejében honos szigorú fegyelemhez való visszatérést jelentette. Nevét a franciaországi La Trappe kolostorról kapta, ahonnan a reform elindult. A trappistákat a reformista ciszterciták alakították, akik a karthauziakkal együtt a katolikus egyház két legszigorúbb rendjét alkotják. Egy olyan szemléletű rend, amely a csend, az ima és a fizikai munka révén szolgálja Istent és az embereket.
Mindenki arra számított, hogy az Oszmán Birodalomban a csendes életet követik, ők azonban kemény munkához láttak. Kolostort és templomot, kórházat, lakásokat és iskolát építettek, árvaházat, közkonyhát alapítottak. Sörfőzdét, tejüzemet, sajtüzemet, téglagyárat, malmot, nyomdát, tésztaüzemet, magtárat, kovácsüzemet, fűrésztelepet, szilvaszárítót, méhészetet, faiskolát, tehénistállót, pékséget, bőr- és festékgyárat üzemeltettek, több mint harminc különböző kézműves tevékenységet folytattak.
A trappista szerzetesek által épített gyárak elektromos áram nélkül nem tudtak működni, ezért úgy döntöttek, hogy vízierőművet építenek a Vrbasra. 1899. március 27-én készült el, az első vízierőmű volt a Balkánon. Két 60 lóerős turbina biztosította a gazdaságokhoz és az utcai világításhoz szükséges elektromos áramot Delibasino Seloban. Később villamos energiát szállított a vasútállomáshoz is.1910-ben a trappisták egy 300 lóerős turbinával az egész város villamos energiáját szolgáltatták. Ugyancsak ők építették 1904-ben Banja Lukán a város első hídját, a Szent Benedek hidat. Nekik köszönhetően létesült Banja Luka, illetve Bosznia nyugati részének első felsőfokú iskolája, a Filozófia-teológia felsőfokú iskola 1907-ben. Nagyon sokaknak adtak munkát, az ipar teljesen az ő kezükben volt.
Ezek egyike volt a sörgyártás. A szerzetesek készítették a Trappista sört, amit ma Nektár sör néven forgalmaznak. 1879-ben kezdték meg az ipari termelést, 1873-tól még csak saját fogyasztásra főzték az italt. Az elsőként érkező szerzetesek németek voltak, ismerték a sör előállításának technológiáját, és azt is látták, hogy az emberek rossz minőségű pálinkát isznak, amitől gyakran megbetegszenek. Ferenc atya, a kolostor alapítója kórházat épített az ilyen típusú betegek számára, ahol sörrel kezelték őket. A kúra idején napi négy liter sört kellett meginni.
A sörfőzdénél azonban sokkal nagyobb és jelentősebb volt a sajtgyártás. A sajttermelés kezdete a Mária csillaga kolostorban 1872-re nyúlik vissza, egy kis sajtüzemhez, amit Ferenc atya épített, a sajtot pedig svájci sajtnak nevezte el. Az a sajtüzem az állatállomány betegsége miatt nem maradt fenn sokáig. Az „igazi” trappista sajt előállítása 1882-ben kezdődött, amikor Ignatius apát megérkezett a Port-du-Salut francia kolostorból Banja Lukára. A francia kolostorból származó sajt nevét és eredetét 1876-ban levédették, az anyakolostoron kívül sehol máshol nem lehetett készíteni. Lassan azonban elterjedt több franciaországi és más országbeli trappista kolostorban, így jutott el Boszniába is. A sajtokat a város, vagy a kolostor neve szerint nevezték el, például belvári trappista, citeaux-i trappista, stb. Ezért először a banja lukai sajt neve is Mária csillaga trappista volt.
A sajtkészítés titkát egy tucat szerzetes őrizte. Gyártási műveletenként csak egy sajtkészítő dolgozott, minden sajtkészítő csak a munkafázis egy-egy részét ismerte, míg a többi számára titok volt. A titkos receptet kolostoronként csak egy szerzetes tudja, a titok kizárólag szájról szájra öröklődik. A titok tudójának váratlan halála esetén a recept a franciaországi kolostorban megtalálható. Történt is ilyen eset, a gyártás történetében először 1996-ban, amikor a szerzetes, aki a fejében őrizte a titkot, meghalt és a sajt gyártását ezért felfüggesztették. 2008-ban utazott el a ma a kolostorban élő három szerzetes egyike, Tomislav atya Franciaországba az anyakolostorba, ahol az eredeti receptet őrzik, kívülről megtanulta, visszatért Banja Lukára és a gyártás újraindult.
Kezdetben csak a kolostor közösségének készítettek sajtot, később az Osztrák-Magyar Monarchia minden országába, de azon túl Európába is exportálták „fromage de la Trappe” néven. Rövid idő alatt nagyon keresett cikk lett. Hivatalos beszállítói voltak a belgrádi királyi és a bécsi császári udvarnak. Évente ötven-hatvanezer kilogramm sajtot készítettek, a legnagyobb mennyiséget Pesten értékesítették. Kilóját 1 forintért adták.
A Mária csillaga kolostorban a 19-20. század fordulóján több száz szerzetes élt, körülötte és belőle több ezer ember. Az I. világháború előtt 230 lakója volt kilenc országból. Volt közöttük matematikus, fizikus, orvos, teológus, építész, biológus, és nyelvtanárok. A hivatalos nyelv a német volt, a liturgia és az istentisztelet nyelve a latin, de főleg csendben voltak.
1940-ben 128 szerzetes élt a kolostorban, 1945-ben már csak 51, főleg németek mentek el, nekik el kellett hagyniuk a titói Jugoszláviát. 1944. december 31-én súlyos támadás érte a trappistákat. A partizánok elfoglalták a kolostort és mindent felgyújtottak, az istállókat, az épületet is. A szerzetesek éjszaka átmenekültek a Vrbas bal partjára, családoknál, majd a nővérek házában húzták meg magukat.
A háború után néhány szerzetest börtönbe zártak, néhányat munkatáborba vittek, soknak el kellett hagynia Boszniát. Elvették a sörgyárat, de nemcsak azt. Mindenüket elvették. És volt mit. Adatok bizonyítják, hogy a banja lukai trappista közösség csak 21 dinárral kevesebb adót fizetett az államnak, mint az összes többi banja lukai vállalkozás, cég és a lakosság összesen. Mindent maguk termeltek és állítottak elő, kivéve a sót, cukrot és olajat. Aztán egy éjszaka alatt mindeküket elvették. A kolostor templomából katonai raktár lett. Körülbelül húszezer, nyolc-tíz nyelven írt könyvet égettek el, a Szent Benedek szobrot bedobták a Vrbasba, a kolostort ortopédiai klinikává alakították át.
A trappistákkal kapcsolatban számos érdekes legenda kering. Az egyik, hogy bár a kolostor és a templom komoly károkat szenvedett mind a háborúk, mind a két földrengés (1969 és 1981) során, a 2,60 méter magas, a Szűz Mária a gyermekkel szobor, ami a szentély egyik fülkéjében állt rögzítetlenül, egyszer sem sérült meg, nem mozdult el a helyéről, ugyanakkor a templom többi része súlyos károkat szenvedett.
A másik legenda Franz Pfanner atyához fűződik. A feltámadást akarták ünnepelni úgy, ahogyan a katolikusok ünneplik szerte a világon, harangszóval. Négyszáz év után tartottak volna újra körmenetet Boszniában. A kérelem benyújtását követően kaptak ajándékba egy harangot egy jótevőtől, de nem tudták, hogyan juttassák el Banja Lukára. Az Oszmán Birodalomban, aminek akkor Bosznia a része volt, szigorúan tiltották a harangozást. A leleményes Ferenc atya a harangot egy hordó olcsó borba rejtve szállította Boszniába. Elkezdtek harangozni, amiért a törvények megsértésével vádolták. 1872-ben Bosznia-szerte súlyos aszály volt, a törökök esőért imádkoztak, de nem esett. Pfanner atya felajánlotta a pasának, hogy ő és a többi katolikus is imádkoznak az esőért. Az imádsághoz azonban harangra van szükség, mondta a pasának. Megkapta a harangozási engedélyt, de csak addig, amíg nem esik az eső. Néhány nap múlva végre eleredt, a trappisták pedig folytatták a harangozást, bár mindig voltak belőle problémák.
A valaha volt közösség, ami támogatta és felépítette Banja Lukát, ma három szerzetesre csökkent. A Topić testvérek, Tomislav és Zvonko atya és Franjo Apanović atya. A közösség jövője bizonytalan. A templom tetőterében lévő szobákat, a temetőt és a 25 évvel ezelőtt visszakapott öreg malmot és a körülötte lévő néhány hektár földet használják. Ma is az „imádkozz és dolgozz” elv szerint élnek, a tétlenséget az ördög eszközének tartják. Napközben imádkoznak, olvasnak, ásnak, vetnek, ültetnek gyümölcsfát és szőlőt, szarvasmarhát tartanak, különféle kézműves foglalkozásokat űznek. Másolják a régi kéziratokat, verseket írnak, biológiával, numizmatikával foglalkoznak, nagy könyvtárat tartanak fenn. A hagyományoknak megfelelően majdnem vegetáriánusok, mert csak a betegeknek adnak húst és halat, tojást és vajat azoknak, akik kemény fizikai munkát végeznek. Az italuk többsége sör, almabor és író.
A 150 év alatt, mióta trappista szerzetesek élnek Banja Lukán, a kezdetektől, amikor a szegénységük miatt csak babot ettek, eljutottak odáig, mikor naponta 400 kilogramm kiváló minőségű sajtot készítettek. Az árvaházukban felneveltek 4500 gyereket, és ma más testvéri kolostorok segítségével élnek. Nem akarnak megbékélni ezzel a helyzettel, várják, hogy elérkezzen az az idő, amikor törvényt hoznak az elkobzott javaik visszaszolgáltatásáról.
Forrás: balkanmozaik.blog