Seholsincs magyarok

Posted by

Ferber Katalin

Térey ösztöndíj. Lemondás erről, majd tiltakozás azoktól, akik örömmel elfogadják.
Ne bélyegezzünk meg senkit, aki elfogadja. Sajnálkozzunk egy kicsit, hogy azok közül aki nem fogadta el, egyet rögvest kipenderítettek egy jeles eseményről. Az elfogadók is tiltakoztak, ez ellen. Na ugye!
Csakhogy.
Nem vagyok sem író, sem költő, mindössze gondolkodom és rendszeresen nagy gonddal vizsgálgatom gerincem állapotát.
Úgy is mondhatnám, gerincességemnél aligha akad fontosabb.
Ja, nekem könnyű, sóhajtozva megvetően hallom a választ. “Könnyű annak, aki nem Magyarországon él”.
Tudatom, hogy nem könnyű. Ezúton tudatom a csekély számú érdeklődővel, hogy nem könnyű, hanem másképp nehéz.
Hány százezren élnek ma Magyarországon kívül, nem épp önként?
Hány száz van közöttük, aki írna, szólna, nyökögne, dadogna, most épp arról, hogy nem a havi bruttó bevétel, hanem az érzelmi és szellemi kiadások azok, melyek pótolhatatlan veszteséget okoznak neki.
Mi, emigránsok, nem létezünk. Holott létszámunk hetente gyarapodik, asszimilálódni nem akarunk (vagy épp nem tudunk), anyanyelvünkbe menekülve káromkodunk, keserűen ciccegünk, legyintünk az otthoni híreket hallgatván,mert mi úgy vagyunk határon túli magyarok, hogy nem vagyunk “igazi” magyarok.
Micsoda perverzió! Botladozva, elfúló hangon kapva kapunk minden lehetőségen hogy legalább páran halljanak bennünket, olvassanak tőlünk valamit, s ne csak a hazautalt pénz nagyságát vizslassa a rokonság, elegendő lesz-e ez a havi számlák kifizetésére.
Leírt bennünket mindenki, aki nincs otthon, az nincs.
A kétségbeesés-közeli hang, nemrég még Magyarországon élő híres, nagyszerű kutató értetlenkedik, könyve miért nem jelenik meg magyarul, de talán sejti a választ, aki nem ott van, az sehol sincs.
Mi seholsincs magyarok, köztük én is, kisebb gyorsan múló szédüléssel olvassuk a majdnem havi ezer eurós íróknak, költőknek odaítélt támogatásról szóló hírt.
Egy távoli ország távoli egyetemén annakidején az egyetemnek fontos volt, hogy minden új alkalmazottja az államnál kérvényezzen zavarbaejtően magas kutatási pénzt.
Egyedül én tagadtam meg.
A kissé ideges adminisztrátor kérdésére, vajon miért nem “pályázok” erre az állami (értsd adófizetői) pénzre egyszerű válaszom volt.
Nem tehetem hogy ugyanattól az államtól fogadok el pénzt, melyet górcső alá veszek és bizony, igen kevés pozitívumot tudok róla mondani, írni, publikálni.
Egy kolléga, ezt meghallván, megvetően végigmért, és közölte velem, hogy nem vagyok normális.
Az meglehet, de anno, a szociális helyzetemen sem a párt segített, hiszen ennek ára messze nagyobb volt és hosszabb ideig tartott (volna) a törlesztése mint amennyit az egész megért.
Seholsincs magyarok.
Nem baj, ez sem baj. A fiatalabbak önként elmehetnek a határo(ko)n túlra, hátha ettől jobb lesz nekik.
Megfáradt gerincem, ami engem illett már nem bírná el ezt a súlyt.
Alig ezer euró. Legitimálni ezt a katyvaszt? Egyetlen aláírással megsemmisíteni mindazt amit és ahogyan eddig tettem? Értelmetlen.
Nagyon sok pénz tud ez lenni annak, akinek semennyije sincs, és mondhatni vicces összeg annak, aki hosszútávon képes gondolkodni, mert nem ettől függ a napi betevője.
Ugyan már! Ma élünk, esetleg holnap.
A többi csak vicc, de nem sokan nevetnek rajta.

Kép: Egy Térey könyv borítója