A kútmérgezés

Posted by

Demszky Gábor
A szovjet csapatkivonást már országgyűlési képviselőként követtem nyomon. A nyomkövetést szó szerint kell érteni. A kivonuló csapatok hatalmas környezeti károkat okoztak.
Hihetetlennek hangzik és akkor is megdöbbenést keltett, hogy a szovjet hadsereg nehézlövegek éles hüvelyeit, indító tölteteket és harckocsi gránátokat szórt szét, ásott el, hagyott őrizetlenül maga után. A kiszámíthatatlan következményekkel járó környezeti károk miatt veszélybe került többek között a Kiskunsági Nemzeti Park is, amelynek területén a szovjet hadsereg évtizedeken át kiképzőbázist tartott fenn.
A személyzet beszámolója szerint a szovjet katonák több hordónyi könnygázt és vegyi fegyvereket ástak ott el. Ezek a mérgező anyagok a helyi karsztvizeket és az ívóvízbázist veszélyeztették. A Nemzeti Park központjában tartott sajtótájékoztatón – a nagy mennyiségben kiöntött és a talajba leszivárgó benzin, gázolaj miatt – „kútmérgezésnek” neveztem, amit a kivonuló csapatok műveltek. Máig sem tudom, mi volt az oka a heteken át tartó zabolátlan pusztításnak, de akkor minden erőmmel azon voltam, hogy megállítsam.
A sajtótájékoztató nem vezetett eredményre, a szétszórt hadianyagot nem szedték össze. El-határoztam, hogy a közelben élő barátaim segítségével összegyűjtünk néhány veszélytelen, hatástalanított nehézlöveg töltényhüvelyt és géppuska hevedert. Az utóbbiakat bemutattam az Országgyűlés plenáris ülésén, az előbbieket pedig leadtam a T. Ház tűzszerészeinek.
A bemutató nagyot szólt! Burlakov tábornok, aki a csapatkivonásokat felügyelte, azonnal cáfolt és a Népszabadságnak adott nyilatkozatában meghazudtolt, de a csapatkivonásokat felügyelő parlamenti albizottság tagjaként módom volt az ügyet folyamatosan napirenden tartani.
A Kiskunsági Nemzeti Parkot 1990 nyarán végül kitakarította a kivonuló Vörös Hadsereg, de nem mindent sikerült eltávolítaniuk.
A szovjet katonai alakulatok által ávtizedeken át használt hatalmas területeken a talajba beszivárgott kerozin és gázolaj eltávolításának a költségeit épp ennek az ügynek a kapcsán kezdték országosan felmérni és pénzben kifejezni. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a Vörös Hadsereg a hátrahagyott lakások és egyéb ingatlanok „ellentételezéseként” a környezetvédelmi kármentesítés feltételezett költségeit – évekig tartó vita után – elfogadja.
A varsói szerződés jövőjével foglalkozó pozsonyi ellenzéki találkozó 1990 áprilisában számomra a moszkvai folytatása volt. Ezt az informálisnak nevezett találkozót fontos lengyel, csehszlovák és magyar véleményformálók részvételével Vaclav Havel kezdeményezte. Itt fogalmazódott meg az a közös óhaj, hogy nemcsak a Varsói Szerződés feloszlatására törekszünk, hanem arra is, hogy az Európai Közösség és a NATO befogadjon bennünket. Átléptük a Rubicont.
A közös célok deklarálása egyértelműen felgyorsította a Varsói Szerződés bomlását. A Pozsonyban bátran kimondott célkitűzések a visegrádi csoport új parlamentjei elé kerültek. Az SZDSZ 1990. május 15-én nyújtotta be az Országgyűlésnek a határozati javaslatát, mely szerint „valamennyi tagállammal, de kivált a Szovjetunióval kívánatos egyetértésre jutunk abban, hogy Magyarország nem tagja a Varsói Szerződésnek.” Azt javasoltuk, hogy addig is, amíg az egyeztetés megszületik, a kormány szüneteltesse Magyarország részvételét a Varsói Szerződés katonai szervezetében.
Havel a pozsonyi találkozó napján gyomorpanaszokkal küzdött. Lassan, tagoltan beszélt, látnivalóan megerőltető volt számára az ülésvezetés. Hányszor láttam még a következő években a betegségével küszködve így ülést vezetni!
A Varsói Szerződés utolsó csúcstalálkozójára végül is Prágában került sor, és a vendéglátó ország képviseletében Vaclav Havel adhatta hírül a világnak, hogy a szövetség feloszlott. Az én számomra ez nemcsak azért volt hiteles és igazságos, mert Havel Pozsony óta azon fáradozott, hogy ezt a döntést együtt mondjuk ki, senki ne szaladjon előre, ne próbáljuk egymást beelőzni, hanem azért is, mert Havel a disszidens mozgalmat, a diktatúra ellenzéket képviselte. Elfogult voltam. Nem szerettem volna, ha ezt a nagy eseményt kisajátítják a volt kommunisták.
Éppen a VSZ utolsó csúcstalálkozója előtti napon rendeztük meg először a szovjet csapatok távozását ünnepelve a Budapesti Búcsút. Még létezett a Szovjetunió, s még nagyon közel volt a kivonulás időpontja. Érződött a feszültség. A kivonulás időpontja nem nemzeti ünnep, s Budapest mégis ünnepelni kíván. A szovjet nagykövet be is jelentette, hogy nem vesz részt az ünnepséggel egybekötött fogadáson. Ezzel a gesztussal megkérdőjelezte a búcsú „diplomáciai” létjogosultságát. Ezekután más nagykövetek is jelezték a távolmaradásukat. Ennek megfelelően a magyar nagypolitikát is a távolságtartás jellemezte. A legfelsőbb szintről jöttek a telefonok: ne rendezzük meg a búcsút. Később csillapodtak a kedélyek. Egy év múlva már Abojmov nagykövettel együtt ünnepeltünk a Vörösmarty téren:
A Búcsú üzenete a diplomáciában baráti békeüzenetként interpretálódott. A Budapesti Búcsú pedig hagyománnyá, vidám zenei ünneppé és vígassággá vált. Aboimov orosz nagykövet egy évvel később már felszabadultan táncolt a Vörösmaty téren.
Az első Budapesti Búcsú napján fehér lepelbe bújt a Szabadság szobor Budapest felett, és így idézte a múlt szellemeit. A Kommunista Kiáltvány kezdő sorára utaló happening üzenete világos volt. Kisfaludy Strobl Zsigmond művének Szentjóby Tamás új jelentést adott. A kísértet elillant. A rosszemlékű, negyven méter magas, pálmaágat tartó nőalak átértelmeződött. Szentjóby Tamás utólag azt mondta nekem, hogy a Szabadság Lelkének Szobra projekt csak Budapesten volt lehetséges.
ŰA Budapesti Búcsú alkalmából, a szovjet csapatok távozásának ünnepén. És persze a „szabadság fővárosában” – válaszoltam. A szellemruhás transzmutáció Kelet felé vetett még egy nosztalgikus pillantást és elillant Budapest egéről. Sajnálom, hogy ezekben a zsúfolt és hajszolt időkben nem kapta meg a megérdemelt figyelmet, de azóta minden rendszerváltó kronológiába bekerült. A happeninget a helyére tette a történelmi idő.

Kép: A beburkolt Szabadság-szobor