Egy néni otthonkában

Posted by

Révbíró Tamás
Néhány évig új-lipótvárosi lakásokban laktam albérletben. Az egyik a Rajk László utcában a legfelső emeleten volt, ezért különösen meglepődtem, amikor egy napon csengettek az ajtón.
Egy ismeretlen, idős asszony állt a lépcsőházban, és amint kinyitottam, azonnal nagyon dühösen méltatlankodni kezdett. Mondókáját eléggé összefüggéstelenül adta elő, de egy idő után annyit ki tudtam hámozni belőle, hogy elromlott a televíziója, és ezért engem tesz felelőssé. A televízió kifogástalanul működött, amíg ez a lakás üres volt, de néhány napja beköltöztem, és erre most beütött a krach.
Megtudtam, hogy az alattam lévő lakásból jött fel; lementem vele, hogy megnézzem azt a tévét, hátha tudok rajta segíteni, vagy szerelőt hívni. A lakás ugyanolyan garzon volt, mint a fölötte lévő: egyedül lakott benne. A telefon fölött a falra tapasztva egy cédulán nagy betűkkel egy férfinév állt, meg egy telefonszám.
– Az a fiam – mondta a néni. – Ő tudja, ki jár ide, ha elromlik valami.
Feltárcsáztam a számot. Középkorú férfi vette fel, és amikor meghallotta, hogy a mamától hívom, nagyot sóhajtott, szinte láttam, hogy a fejét fogja.
– Magát is zaklatja? – nyögte. – Már minden szomszédjával összeveszett, nem tudom, mit lehetne csinálni vele. Ne haragudjon rá, nem volt mindig ilyen. Bocsásson meg. Valamelyik nap majd odamegyek, és megnézem, mit tehetek.
A néni egész idő alatt idegesen kalimpált a kezével, otthonkájának ujja felcsúszott, és akkor megláttam a bal karján a tetovált számot.
A szívem ugrott egyet, letettem a telefont.
A szobaantenna a tévé mellett hevert – talán portörlés közben lökhette le. A helyére tettem, a készülék tetejére, a horgolt terítőre. Bekapcsoltam a tévét, az antennát irányba állítottam, és elköszöntem a nénitől. Ő morogva nyugtázta, hogy amit tönkretettem, azt végül is sikerült úgy-ahogy rendbe hoznom, és kijött velem az ajtóig. Nem néztem a szemébe, csak gyorsan megöleltem, és felmentem a lépcsőn az albérletembe.