Botka, Szanyi, Szöllősiné…

Posted by

Fábián András:
Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.”

Elég távoli metafora ez a négy sor Aranytól, a Szondi két apródjából, viszont jól festi le az MSZP mostani, hanyatlóban lévő állapotát. A Magyar Szocialista Párt tusája (nem szeretnék egyelőre haláltusáról beszélni) nem ma kezdődött. Lényegében a megalakulás pillanatában, sőt talán még az előtt megindult, amikor a régi MSZMP-ből előbb markánsan elkülönült, majd kivált annak reform-platformja.
Hatalmi belharcok eredményeként történt mindez, csak az efféle dolgok sokkal nagyobb csendben zajlottak akkoriban. Nem úgy mostanság. Nem vitték ki a publikum elé, nem volt ez akkoriban szokás. A kádári örökség birtoklásáért és a pártvagyonért folyt a harc. Egy-egy meghatározó személyiség köré csoportosulva vívták a vezéregyéniségek és az önjelöltek a kiszorítósdit. Grósz Károly, Horváth István, Pozsgai Imre, Szűrös Mátyás, Berecz János, Horn Gyula – már Kádár halála előtt is gyűjtötték maguk köré a híveket. Ennek részeként némelyek úgy gondolták, hogy önnön támogatásukra felkarolják az ellenzék néhány prominens képviselőjét is.

Ebből nőtt ki az Ellenzéki Kerekasztal, amely hatalomvágytól fűtött pártemberek támogatásával izmosodott, Pozsgai bátorítását élvezve erősödött. Végül olyannyira kikerülhetetlenné vált, hogy elvezetett a rendszerváltáshoz, amelyet ma már csak gengszterváltásként emlegetünk – teljes joggal.

Az igazgatókat és főosztályvezetőket leváltották a művezetők és osztályvezető helyettesek. Kibújtak az árnyékból a mindentudó, mindenre is rátermett alámerültek (Antall József), a naftalinszagú díszmagyarok (Boros Péter), a karrierista és bázisukat vesztett, ám felettébb ambiciózus kisgazdák (Torgyán József). De napvilágra léptek a koncepciózus, világos elképzelésekkel bíró ám fölöttébb idealista liberálisok (Pető Iván, Kiss János, Magyar Bálint), akik, ellentétben az összes többivel, tevőlegesen is aktív szerepet vállaltak a Kádár-rendszer lebontásában. Mellettük hatalomra éhesen felsorakozott és igyekezett erősen hallatni a hangját a gátlástalan, minden politikai tisztesség híján lévő parvenük ifjú csapata (Orbán Viktor, Kövér László és Deutsch). Ők leginkább a történelemhamisításban, a hazugságok állami politikai szintre emelésében, a csalásban és harácsolásban vétették észre magukat az első pillanattól (gondoljunk csak a például a Fidesz-székház ügyére).

Egyben azonban minden felszínre felúszott politikai közszereplő megegyezett. Az előző rendszerben üldözöttek és elnyomottak voltak. Megfigyelték, zaklatták és elnyomták valamennyit. Kitelepítettek és megnyomorították testüket és lelküket. Ez pedig bizonyosan igaz, hiszen egyenesen tőlük tudjuk.

Az MSZMP a rendszerváltás hajnalán kettévált. Az erős és győztes „reformer” pártvezetők többségéből megalakult az MSZP, övék lett a pártvagyon. A dogmatikusokból, a magukat igaz és elkötelezett munkáspártiaknak vallókból pedig létrejött a Munkáspárt. Övék lett Marx és Lenin. Ja, és mellesleg az opportunizmus, a sodródás, a jelentéktelenség. Utóbbiak „történelmi feladata” lényegében a baloldaliság és a forradalmi munkásmozgalom hagyományainak végletes lejáratása és diszkreditálása tekinthető. Fennmaradásukhoz ma már az állampárti titkos és leplezett finanszírozás sem hiányzik.

Hogy mi köze a lassan feledés homályába hulló, harminc éves múltnak, a mostani, lassan válságba és végjátékba torkolló a jelenhez? Az újonnan létrejött szoci pártalakulatnak nem nagy jövőt jósoltak. Az ambiciózus Szűrös Mátyás, a Köztársaság kikiáltója helyett Göncz Árpád lett a megválasztott államfő. Pozsgai gyorsan lepaktált a Fidesszel, ahol pártépítésre, a népies baloldal bevonzására próbálták volna újrahasznosítani. Addigra azonban annyira hiteltelenné vált, hogy inkább taszította, mint vonzotta a józanul gondolkodókat. Pozsgai renegátként búcsúzott a földi világtól, és a szépkorú Szűrösnek sem könnyű ma már.

Az rendszerváltás után az MSZP a politikai Kasszandrák szerint soha nem kerülhetett volna újra hatalmi helyzetbe, de Horn Gyula politikusi tehetsége és karizmatikus személyisége képes volt áttörni az előítéletek karantén-falát. Horn még arra is képes volt, hogy lefojtsa és háttérbe szorítsa az MSZP-ben az első pillanattól, gyakorlatilag – mint említettük – a megalakulástól feszítő legnagyobb problémáját: a belső hatalmi konfliktusokat, a mindegyre feltörekvő hatalomszerzési kísérleteket, az ifjú törökök és a régi vágású öregek vérre menő tusáját.

A Horn-kormány – a Németh- és Antall-kormány után – Magyarország rendszerváltás utáni harmadik kormánya volt, mely az MSZP és az SZDSZ koalíciójával jött létre

A két párt az Országgyűlésben kétharmados többséggel rendelkezett (!), önként vállalta azonban, hogy a kétharmados törvényeket csak az ellenzékkel való konszenzus megléte esetén módosítja (!). Az MSZP-ben mindmáig töretlen kultusz övezi Horn személyét, és nem érdemtelenül. Külügyminiszterként meghatározó szerepet játszott a Német Miklós vezette kormány történelmi léptékű külpolitikájában, a határok megnyitásában, a vasfüggöny végleges felszámolásában.

Miniszterelnökként azonban mégis sikerült elkövetnie egy máig jóvátehetetlen hibát.

Az MSZP-SZDSZ-kormány 72 százalékos országgyűlési többsége esélyt adott az alkotmány módosítására olyan módon, hogy azt ne lehessen sima 2/3-dal módosítani. A Bihari Mihály vezetésével dolgozó munkabizottság ki is dolgozta ezt az új alkotmány koncepciót, ám azt mégsem sikerült keresztülvinni az Országgyűlésben. Kuncze emlékezete szerint Horn Gyula vezetésével az MSZP egy része azért tartózkodott vagy szavazott a módosítás ellen, mert, mint Horn Gyula mondta: „lehet még egyszer az MSZP-nek önállóan is 2/3-a, és akkor majd ők fogják megmondani, hogy mi legyen az Alkotmányban.” Így esett, vagy másképpen, nem tudjuk. A tények Kunczét igazolják. Az is bizonyos ma már, hogy ez az akár bűnösen felelőtlennek is tekinthető politikai koncepció ágyazott meg a Fidesz későbbi „Alaptörvénykezésének”.

Horn hátralépését követően az MSZP a folyamatos belső hatalmi harcok színterévé vált. Még kétszer nyertek választásokat, és a párt mindkét ciklusban kifarolt a saját miniszterelnökei, Medgyessy és Gyurcsány mögül, miközben lazán semmibe vette a választók felé meghirdetett saját kormányprogramját is. A helyzeten nem javított az sem, hogy az SZDSZ botrányosan kilépett a koalícióból. Csupán Bajnainak sikerült egy évig kifogni a szelet a törtetők vitorlájából, őt viszont szaván fogták, hogy nem indul újra a miniszterelnökségért. Holott – nézetem szerint – ha ezt megteszi, a Fidesznek nem hogy kétharmada nem lett volna 2010-ben, de talán a választásokat sem nyeri meg.

A 2014-es választások előtt aztán Mesterházy Attila lett a pártelnök és miniszterelnök-jelölt. Erről nincs mit mondanom. Aztán jött a 2018-as választás. Számomra Botka vagdalkozós kampánya az első perctől nem volt szimpatikus. Bizonyosan nem alaptalanul állította, hogy a szocialista párton belül a Fidesszel kiegyező, sőt kollaboráló, nyilván mindenféle hatalmi ambícióktól fűtött emberek fújják a passzát szelet. Ez így azonban inkább ellenkampány volt, mint szavazatgyűjtés. Ráadásul a szövetségi politika hangsúlyozása helyett Botka azonnal nekiment a DK-nak és Gyurcsánynak, mint hajdani „árulónak és bomlasztónak”A szegedi polgármester és miniszterelnök-jelölt kvázi elfeledte azt a tényt, hogy a DK elnöke a pártból való kilépése előtt ugyanazt állította, amit Botka. A pártvezetés által mereven visszautasított gyurcsányi kritika vezetett aztán a pártszakadáshoz, a DK megalapításához is. Tavaly aztán Botka is búcsút intett az MSZP-nek.

Most épp a párt enfant terrible-je, rettenetes gyermeke, Szanyi Tibor, népszerű nevén Szanyi kapitány, döntött hasonlóképpen. Alig 22 évvel a belépése után ráébredt, hogy számára az MSZP „nem baloldali párt”. (Ezzel a „baloldalisággal” egyszer majd foglalkoznom kell!). Azt tudtuk, hogy nagyon megsértődött, hogy nem ő ment vissza Brüsszelbe, az Európai Parlamentbe képviselőnek, hanem Ujhelyi István, aki nem tudott elegáns szavakkal búcsúzni a kapitánytól, immáron egykori párttársától. „Tiborban a belső folyamatainkat mindig gátló, inkább egy problémákat okozó politikustársat ismertem meg az elmúlt években. Az MSZP-ben senki sem sírta könnyesre a szemét az ő távozása miatt.” (ATV)

(Ezekről a „belső folyamatokról” fentebb kissé részletesebben próbáltunk megemlékezni, bár lehet, hogy nem ugyanarra gondolok, mint Ujhelyi).

Szanyit alig egy nappal később követte Szöllősi Istvánné, aki szintén az MSZP értékvesztését jelölte meg a távozás fő indokaként. Szöllősiné 1989-től a Pedagógusok Szakszervezetének főtitkára és 1994-98 között az MSZP országgyűlési képviselője is volt. Aztán kilépett, majd újra belépett, és most megint ki.

Szanyival talán az Azonnali készítette a kilépése utáni első interjút. Nagy elszánással sikerült átrágnom magam rajta. Ha valakinek kedve támadna hozzá, itt elolvasható. Lássuk be, nem ez az írott sajtó történetének a legizgalmasabb beszélgetése. Mégis találtam benne egyetlen mondatot, ami jellemző és szerintem helytálló is. Befejezésül ezt a kijelentést idézném Szanyitól azzal, hogy szerintem az MSZP vezetésén belüli, és a párt zavaros ügyei körüli események még egyáltalán nem jutottak nyugvópontra.

„Én azt látom, hogy az MSZP nem töltötte be a baloldali hivatását, viszont eljelentéktelenedett.”

a Huppa írása