Doctor Angelicus

Posted by

Gaál Péter
Szereti Ön Orbán Viktort? szólítja meg a riporter a járókelőt. Nem mondhatom meg, néz körül riadtan a járókelő. Ne féljen, nálunk ma szólásszabadság van, biztatja a riporter. De akkor is… nem szeretném, hogy meghallják. Ha esetleg befáradna velem egy kapualjba…itt már megmondhatom. Szeretem.
Remélem, nem olvassák sokan ezt az írást: száz százalékig egyetértek Maróth mesterrel. Az angyali doktor, jó, tudom, Aquinói Szent Tamást nevezték így, egy echte keresztény (skolasztikus) teológus-filozófust, nem akarok hízelegni, de ha a mi drága professzorunk élt volna abban az időben, ma róla mondanánk ugyanezt. “Az alázat teszi az embert alkalmassá Isten befogadására, az teszi képessé a bölcsességre”, írta Tamás, és mintha csak az aranyszájú szónokról (Aranyszájú Szent János elbújhat) írta volna. Szerénység, mindig csak szerénység, szerintem Maróth mester is ezt szereti magában a legjobban.
Én, ellentétben a multikulti ifjúsággal, a romkocsmák mélyén merengő lézengő ritterekkel, ez már nem az angyali doktor, hanem a megtestesült Logosz gondolata, tehát ellentétben velük, még valódi keresztény értékeken nevelkedtem. Emlékszem a gyermekkoromra: ólomkatonákkal játszottam, miközben a takarító nagymamám katonadalokat dúdolt, ezt dúdolta a nagypapám is rendelés közben, néha felszakadt belőle egy pompás kóreset láttán a “tyuhaj!”, majd megveregette a páciens vállát: szél viszi messze a fellegeket, mondta biztatóan, felette lángol az ég. Nyújtsd ide édes, a kis kezedet, súgta vissza a beteg, ki tudja, látlak-e még? Emlékszem a hetvenhét magyar népmesére is, ha a nagymamám kiolvasta nekem – még nem jártam iskolába, az ablakban ültünk a Múzeum körúton, szemben Arany János szobra a múzeum kertjében -, kezdte elölről. Csak hetvenhét mese van a világon, mondta ilyenkor kedvesen, és ez az. Nagyon érdekesek voltak, szinte szívtam magamba őket, nyolcvanhatodszorra is, a szegény ember legkisebb fiát hetvenhét változatban, plusz hamuba sült pogácsa, a vitéz szabólegényt, a sárkányt és a kátyúban lakó óriást, néha nem aludtam jól, de aztán megszoktam őket, és biz’Isten, meg is szerettem.
Felcseperedvén alig vártam a sorozást és a behívóparancsot.
A keresztény kultúrát még a komenisták se tudták eltaposni. Előbukkan az, mint betont áttörő virág, gyökerei sziklákat roppantanak. Csak tudnám, mi az a keresztény kultúra, kérdezhetném a hozzám hasonlóan tudatlan Szele Tamás barátommal. Mert hát oké, itt van nekünk a Halászbástya, a Millenium után három évvel kezdték építeni Schulek Frigyes tervei alapján, meg itt van egy rakás barokk templom, jó, a Várban még a neogótikus Matthiaskirche, szintén Schulek Frigyes, meg a bélapátfalvi, meg a jáki, meg a zsámbéki, meg még néhány román, nem neoromán, mint a Fischerbastei, de hát ezek mi vagyunk, meg Bécs, de már a görög Meteorák bizánci kolostorai, például Varlaam tizennegyedik századi szerzetesé, ahol magam is tiszteletemet tettem, vagy a hagymakupolásak, az olasz Orvieto csíkos katedrálisa, a keresztény arabok lakta Málta máltai arab nyelvű latin betűs bibliái, melyekből itt van egy a polcomon is… ja, hogy ugyanazt a Szentháromságot tisztelik. Hát kérem, mondják el ezt egy erdélyi unitáriusnak. Esetleg egy koptnak. Őket különösen szeretnie kellene a Professzornak, hogy miért, magától értetődő, az egész pravoszláv dogmatikával együtt, ami szintén az egységes keresztény kultúra része. Vagy keresztyén? Csípjen meg a kakas.
Hogy hát a kereszténység szelíd, mondja az angyali mester. Szelíd ám a körösztanyja, mondaná bármely templomos lovag, na de őket aztán szelíden eltette láb alól a jó katolikus Szép Fülöp, ha már nem akarták lesztornózni az adósságait. Én már nem emlegetem sem a konkvisztádorokat, sem az észak-amerikai angol puritán bevándorlókat, a kiváló protestáns keresztyén holland-búr afrikánereket, sem az apartheidet, sem a szelíd németeket Kínában, lásd az ópiumháborút és a Kaiser biztatását, amely aztán szépen a németekre is ragadt: legyetek olyanok, mint a hunok, se Cecil Rhodest, de még a negyedik keresztes hadjáratot sem, a keresztény Konstantinápoly keresztény ostromát, a felvidéki és egyéb rekatolizálásokat, szintén szelíden, csodákkal. Igaz mi igaz: ha például egy protestáns prédikátor meg tudott szabadulni a gályáról, ahová eladták, tényleg csoda volt.
Tudták, hogy a nálunk is vendégeskedő középkori mongol (“tatár”) hadseregben/államban keresztények is voltak szép számmal? A kánokat a legkevésbé sem érdekelte a vallás.
Az európai hatékonysággal is tökéletesen egyetértek. Hát hiszen a legjobb példa mi magyarok vagyunk, már Wass Albert megmondta (tényleg megmondta, azaz leírta). A magyar nemcsak szép, de igen szorgalmas is, elég megnézni egy Budapest környéki sváb falut (Pilisborosjenő, Üröm, a Gerecsében Vértestolna, ott van a Kinizsi Százas teljesítménytúra nyolcvanadik kilométere, eddig négyszer volt hozzá szerencsém) kontra egy szomszédos magyart. Magyarország abszolút Európa, annak is a közepe, abszolút keresztény is, Mária országa, csak ne nézzék meg a Halászbástya katonafiguráit az europid vonásaikkal. De akkor miért gyártat Európa mindent Kínában? Apropó, a kereszténység bölcsője, Róma. Bővebben Itália. Bölcsőd az, s majdan sírod is: hát az őskeresztényeknek inkább az utóbbi volt, de spongyát reá. Apropó, Önök Fiatot vásárolnának, ha tartós autót szeretnének, vagy mondjuk Toyotát, esetleg Kiát? Hány lovag vágta fel a hasát (mielőtt a segítője lefejezte) a hűbéruráért, merő kötelességteljesítésből, mint a japán szamurájok? Jó, de azok gyilkos népség, ellentétben velünk.
A japán vagy dél-koreai munkás kifejezetten lusta. Az egész távol-keleti brancs hálátlan. Mindent a keresztény Európa adott nekik, a puskaportól a selyemig, selyemtől a porcelánig. Vagyis a puskaport nem, mert azt, khmmmmm… szóval csak meg akartuk semmisíteni, aztán nem sikerült. Tokugava Iejaszunak viszont sikerült, mintegy két és fél évszázadra.
De a Professzor inkább a büdös, lusta arabokra gondolhatott. Cordoba, Granada förmedvényeire. Még szerencse, hogy Kasztíliai Izabella feleségül ment Aragóniai Ferdinándhoz, és egyesítették Spanyolországot, kizavarva a muszlim mórokat, melléktermékként megalapítva a szelídségéről híres spanyol inkvizíciót. Egy másik Izabella, Izabella Klára Eugénia spanyol infánsnő, II. Fülöp leánya a fáma szerint 1601-ben megfogadta, hogy ameddig férje, Habsburg Albert el nem foglalja a németalföldi Ostendét, nem cserél alsóneműt: a sárga szín egyik árnyalata róla kapta nevét (ez az Izabella-sárga).
A szagot képzeljék hozzá, de inkább ne.
A “magyar kultúrát” viszont nem értem. Ha van magyar kultúra, így külön, akkor… huhh, nem nekem való már ez a mélység. És hogy ezen keresztül be…beilleszkedünk az európai kultúrába, ami tehát ADDIG, mármint a beilleszkedésig, és a miénk is addig… jaj.
Mindez már megtörtént, remélem. Ezer-egyszáz éve minimum. Akkor még biztosan voltak itt magyarok. Aztán annyira beilleszkedtek, de annyira, hogy még az ősmagyar Alexander Petrovics is megénekelte egyiküket, mint az europid keresztény hatékonyság etalonját.
Egy bizonyos Pató Pál nevűt.