Demokrácia és szabálypontosságú törvény

Posted by

Pokol Béla
A bírák tágan megfogalmazott törvényi rendelkezések alapján döntenek, és bár elvileg csak semlegesen alkalmazzák, és nem alkotják a jogot, mégis ténylegesen a széles értelmezési keretek között eléggé szabadon ők döntik el, hogy mi a jog egy országban.
A Felvilágosodás eszmei küzdelmeiben épp ezért az akkoriban önkényesnek talált bírói döntések ellen fellépve Cesare Beccaria nagy hatással fogalmazta meg, hogy a bírák pusztán csak alkalmazhassák a jogot, de még csak ne is értelmezhessék, mert akkor már ismét a bírói önkénynél tartunk. A demokráciára alapozott néptörvényhozás és a bírói önkény visszaszorítása a puszta törvényalkalmazásra így kéz a kézben járt ekkor, de a bíró ilyenfajta megkötözése és mechanikus törvényalkalmazáshoz kötése végül nem járt eredménnyel.
Bár a francia bírák – ahol a legerősebb volt a Felvilágosodás e követelése – hosszú száz évekig buzgón mímelték, hogy pusztán csak kiolvassák a törvényekből az ítéletet, semmit hozzá nem téve és el sem véve ebből, de a nyilvánosság mögötti zárt bírói tanácskozó termekben éppolyan szabadon alkottak ők is a következő bírákat kötő precedenseket, mint ahogy ők is figyelembe vették a korábbi bírák ilyen precedenseit a törvényi rendelkezések mellett. Csak éppen nem írták be azt az ítéleteik indokolásába, és ott kizárólag csak a törvényi rendelkezéseket idézték meg.
Az élet színessége ugyanis mindig túlszalad akármilyen precízen megfogalmazott törvényi rendelkezésen, és egyrészt hézagok bukkannak fel, melyekre nem gondolt a törvényhozó, másrészt olyan körülmények jönnek elő, melyek egy kifejezett rendelkezést a legigazságtalanabbá tesznek, vagy akár abszurdnak tűnnek egy egészséges jogérzék számára.
Így hamar lazítottak a Beccaria által megfogalmazott szigorú bírói kötöttségen, és szabálypontosságú törvényi rendelkezések mellett egyre sűrűbben átfogó jogelvekkel tűzdelték tele a törvények szabályozását, melyek a legtágabb kereteket adták meg ismét a bírák mérlegelésének.
Jellemző kodifikációs technikává vált Magyarországon is az elmúlt évtizedekben, hogy miután precíz szabályokkal lefedték a törvény területéhez tartozó tárgy szituációit, oda biggyesztenek egy bevezető fejezetet telerakva tág jogelvekkel, és az első szakaszban rögzítik, hogy a törvény rendelkezéseit a bírák kötelesek mindenkor e jogelvek fényében értelmezni, és alkalmazni.
Ez azonban azt is jelenti, hogy csak látszat a törvény szabálypontosságú jogrögzítése, mert az említett első szakasz épp ezek háttérbe tolására szólítja fel a bírót. Ennek révén azonban a demokrácia és demokratikus törvényhozás jogmeghatározása jórészt látszattá válik, és helyette a bírói kar, főként a legelső bírói szint jurisztokratikus hatalma jön létre.
Ezt még csak fokozza, hogy a rendes bíróságok felé telepedve az alkotmánybíróságok szintén csak tágan megfogalmazott alkotmányos elvekre és deklarációkra alapozott alkotmányt értelmeznek, és a jogerős bírósági ítéleteket ezek tág mérlegelési keretein belül semmisítik meg, vagy hagyják meg a hatályukat.
A bírák mérlegelését így a törvényi tág keretek mellett az ezeknél is tágabb alkotmányos elvek és deklarációk tágítják, és a törvényhozó szabályai helyett inkább az alkotmánybírósági értelmezésekre figyelnek, mert ez semmisítheti meg a döntéseiket. Így már eléggé messze vagyunk Beccariától és a Felvilágosodás követelményeitől, valamint a bírák demokratikus törvényhozáshoz kötöttségétől, és ezt inkább jurisztokratikus demokráciának, mintsem tiszta demokráciának nevezhetjük, vagy ha nem akarunk kritikai élt bele vinni az elnevezésbe, akkor a jogállamnak…. De látni kell, hogy a jogállam és a demokrácia a legnagyobb feszültségben áll egymással, ha nem akarjuk ezt apologéta módjára békésen elrejteni.
Azért is fontos, hogy őszintén feltárjuk a feszültséget a jogállam és a demokrácia között, mert az alkotmánybíráskodásban meglévő szükségszerű tág értelmezési keretek még tágabbra vehetők, ha a politikai nyilvánosság és az a jogászi szakma nem ellenőrzi ezt. Ugyanis a mai alkotmányokba már olyan szuperabsztrakt formulák és deklarációk is bekerültek, melyek már semmilyen konkrét normatív tartalommal nem rendelkeznek, és csak az alkotmánybírói többség tölti ki tartalommal.
Ilyen például a „jogállam” formulája, melybe tulajdonképpen a teljes jogi és állami berendezkedés belefér, és minden részlete ebből megítélhető. Így néhány alkotmánybíróság Európában azt az utat követi, hogy félretolja az alkotmány konkrét rendelkezéseit, és a jogállam tág fogalmára alapozva döntését – melynek tartamát ő maga adja meg e döntéseivel -, és a következőben már ezeket a precedenseket meghivatkozva döntenek. Ezzel pedig az alkotmányt csendben félre teszik, és az alkotmánybíróság által alkotott „láthatatlan” alkotmányt (saját esetjogukat) léptetik életbe.
Összegezve tehát, azért nem érdemes hadakozni, hogy a bírák viszonylag tág értelmezését megszüntessük Beccaria követelményeinek megfelelően, de azért igen, hogy az írott alkotmány – nálunk az Alaptörvény – konkrét, szövegszerű rendelkezéseit kérje számon a nyilvánosság és a jogászi szakma.
Amikor egy vitatott helyzet megítélésére konkrét alkotmányi rendelkezés van, akkor kötelesek az alkotmánybírák ezt alapul venni és a máskülönben mindenre kiterjedő üres formulákat nem szabad ezek félretolására felhasználni.

Bojcsuk Iván rajza