Mit tud az ember a szomszédjáról?

Posted by

Sándor Erzsi

Mit tud az ember a szembeszomszédjáról? Kezdetben csak annyit, hogy valahogy úgy korombeli, helyes feleséggel, az enyémeknél kisebb gyerekekkel, köszönünk a lépcsőházban, találkozunk a baromi fontos közgyűléseken, tanúskodunk egymásnak, ha helyettesítjük egymást ezeken a baromi fontos közgyűléseken, helyes család, szépen élnek, nem hangosak.
Aztán vesznek egy kutyát és az ajtajukra kikerül egy jelentős dobermann portréja, tudatva a közzel, hogy ezentúl dog van indahouse. A dog amúgy egy kétökölnyi fekete uszkár Raszti. Innentől egy csapásra egymásba nyílik az életünk, hiszen a kutyasétáltatás napi többszöri találkozások és beszélgetések terepe.
Kezdetben Dóri a kamaszlány sétáltat, hiszen ő akarta a kutyát, de kikamaszodván Londonba veszi az irányt és onnantól Tiborral, az apával rójuk az utcákat a kutyákkal. Fecsegünk és a megszokott két háztömbnyi séta alatt csak úgy a gyere ide Raszti és a nem menj oda Smici között megtudom, hogy Dóri londoni taníttatása után Dani ottani egyeteme következik, hogy minderre azért nagyon össze kell húzniuk magukat, de megéri, mert ez az igazi befektetés.
Elsétálunk néhány évet a házak körül. Tibor oszt szoroz és nyugdíjba megy, mert jobban jár, mintha reklámgrafikusként tovább zsigerelné magát, inkább számítógépes grafikát tanít a nyugdíja mellett a Kisképzőben. A nyugdíja egész jó, mert dolgozott multiknak ha jól emlékszem a kutyasétás történetre.
Amikor már mind a két gyerek bőven Londonban van, ők a kicsi anyai örökségből és a magas nyugdíjból szinte egyenesbe kerülnek, és már éppen hátradőlhetnének jól élni, nyugodtan, na akkor két jutifali között azt mondja tavaly a Tompa utca közepén, hogy agyi gliómája van és egy év múlva meg fog halni.
John McCain-nek is ez volt és ő ott Amerika legtetején sem húzta tovább, ő sem fogja. Magabiztosan és higgadtan beszél, a kutyák vidáman szaglásszák egymást és futkosnak körülöttünk. Aztán elkezdődik ez az év. Tibor a séták végeztével végrendelkezik, bebiztosít, átirat, nyáron bokáig festékesen sétálunk, mert ajtókat fest otthon, nem merem megkérdezni hogy van, néha mondja, hogy szűkül a látótere, egyre rosszabbul lát és van amikor görbül a szája is.
Sírunk egy kicsit a kutyák fölött. Mire már nem tud kijönni a lakásból mindent, de mindent elrendez maga és a családja körül. Nem merek becsöngetni, nem merek kérdezni semmit, pedig vinném Rasztit is sétálni, ne kelljen a mindent vállaló feleségének, de már nem kell, mert Raszti előre ment, és pár héttel a végesvég előtt a kisgyerekkorából őrzött betegségével legyőzette magát, hogy ő se okozzon már külön problémát.
Mennyit tud az ember a szomszédjáról? Ma volt Tibor búcsúztatása. Jövök haza és a lépcsőházban látom az ajtajukra ragasztott doberman portrét. Akkor hát nem Raszti a néhai kényes kis uszkár érkezését adta tudtul a mókás fotó, hanem azt, hogy egy igazi, örző-védő, rettenthetetlen, bátor, önfeláldozó, hűséges társ, Tibor volt indahouse. Mostanáig.