Munkás önigazgatás

Posted by

Demszky Gábor
1989-ben a privatizáció alternatívájaként fölmerült munkás önigazgatás lehetősége. Szerintem a munkás önkormányzat baloldali illúzió. Sokszor volt olyan benyomásom, hogy a munkások sem értik, mit akarnak tőlük azok, akik a csődbe menő üzemeket a munkások önigazgató testületeire bíznák. 1989 késő őszén a várpalotai szabad demokraták egy péti munkásgyűlésre hívták, amit a tömeges elbocsátások miatt tiltakozó munkások szerveztek a Péti Nitrogénművek hatalmas gyárudvarán.
Azért hívtak éppen engem, mert korábban írtam egy cikket az amerikai munkás önkormányzatokról. Körülbelül hatszáz munkás overallos férfi gyűlt össze, hogy meghallgassa, mit javasolok. A gyűlés előtt a szervezők vezetője odalépett hozzám, és azt mondta: Ajánlom, hogy azt mondd nekik, amit hallani akarnak, különben garantáltan összevernek!
Tudtam, hogy nem fognak összeverni, de éreztem, hogy szinte hisztérikusak a félelemtől. A kormány épp akkor döntött arról, hogy bezárja az üzemet. Elmondtam a leckét a munkás önkormányzatokról és az aggályaimat is megosztottam a hallgatósággal. Állami támogatás nélkül ezek a vállalatirányítási formák még az Egyesült Államokban sem életképesek. Nem tapsoltak meg, a négyigenes népszavazás aláírásgyűjtő ívei sem hozták lázba őket. Az udvaron álldogáló munkások vártak valamit, amit nem kaphattak meg tőlem. Nem voltak arra szocializálva, hogy maguk kezdeményezzenek. A megoldásokat felülről várták, és az általam előadott könyvízű bölcsességek mögül hiányoztak a követhető hazai példák. Nem volt meg a jogi háttér sem. Nem csoda, hogy bizalmatlanul méregettek.
A gyárudvaron tanácstalanul tébláboló, az elbocsátástól rettegő munkások számára a munkás önkormányzat megoldatlan gyakorlati kérdéseit soroltam. A demokratikus ellenzék számára azonban az önigazgatás elsősorban elméleti kérdés volt, ami szorosan összefüggött 1956 befogadásával és értelmezésével. Az egykori revizionistákat és Bill Lomax történészt is, aki a forradalomról szamizdatban megjelent monográfiát írta, a munkástanácsok szerepe izgatta. Azt akarták bizonyítani, hogy 1956 munkásfelkelés volt. Kőszeg Ferenc helyesen állapította meg valahol, hogy már a lengyel Szolidaritás példája is a munkástanácsok felé terelte az ellenzék figyelmét. Ám az ’56-os forradalom munkástanácsai valójában forradalmi bizottságok voltak. Őrizték az üzemeket, ahol a forradalom alatt nem folyt termelés. Politikai szerepük akkor növekedett meg, amikor politikai sztrájkba léptek. A Nagy-Budapesti Központi Munkástanács az általános sztrájk meghirdetésével kilépett a nagypolitika színpadára. A szovjet csapatok távozását és a Nagy Imre-kormány visszahívását követelte. 1990-ben a kisgazdák főpolgármester-jelöltjeként „riválisom” volt az a Rácz Sándor, aki a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács elnökeként a lehetséges kompromisszumokról tárgyalt Kádárral. (Nem értettem, hogy Rácz az ő múltjával és hátterével miként köthetett ki a jobboldalon.) A Beszélőben korábban kifejtett gondolatait a demokratikus ellenzék karolta fel és az SZDSZ is osztotta. A Társadalmi szerződésben (Beszélő Különszám, 1987), ebben az amúgy kitűnő programadó szövegben a célkitűzések között még a korlátozott magángazdaság szerepel, és a szerzők a vállalati szervezetet – a piacgazdaság rendszerén belül – az „önigazgatás keretei” közé kívánták helyezni. Bajban lettek volna, ha ezt a célkitűzést a gyakorlatban is meg kellett volna valósítani. (Nem véletlen, hogy ebben az éles helyzetben engem küldtek Várpalotára.)
Kőszeg Feri úgy interpretálja a munkástanácsok ’56-os szerepének ilyen erőteljes hangsúlyozását, hogy kellett egy történelmi példa arra, hogy egy jelentős és szervezett társadalmi erő megpróbálkozik a párturalom korlátok közé szorításával. A munkástanács politikai kategóriaként értékelődött fel, és a megegyezésre épülő politikai átalakulás szinonimájává vált. (Kőszeg Ferenc: 1956, A magunk képére formált forradalom, in: Lehetőségek kényszere, Új Mandátum, 2000 223-228.o.