1989 december

Posted by

Magyar Bálint
1989. december 22-én késő délután indultunk az SZDSZ központjából két – vérkészítményeket szállító – gépkocsival Budapestről Aradra. Útközben mintegy 10-15 kocsiból álló konvojjá bővült a segélyszállító menet. Voltak benne Baranyából érkező kocsik, pesti taxisok és veszprémi tejszállító járművek is. Késő este 10-11 körül mentünk át a határon. Az út mindvégig teljesen kihalt volt. Aradon már szórványos lövöldözést halhattunk miközben a kórházba mentünk, később a lövöldözés erősödött.
(Mint később kiderült a Magyar Rádiót Orosz József tudósította egy szállodai szobából.)
A kórházban elég nagy felfordulás fogadott bennünket. Lőtt sérüléses sebesülteket hoztak be mentőkkel. A halottak közt egy hódmezővásárhelyi magyar sofőrt is, kit a teherautójának szélvédőjén keresztül ért a halálos találat. A kórház udvarán egy PSZH (páncélozott szállító harci jármű) próbálta biztosítani a védelmet.
Hírek jöttek, hogy a SECU egységei megtámadják a város kórházait. Erre végül nem került sor. A kórház vezetése éjjel 1 körül úgy döntött, hogy eltorlaszolják a kórház bejáratait, csak a mentőknek adva szabad utat, és a kórház nagy részét elsötétítik. Jómagam ezt követően egy fogorvosi székben töltöttem az éjszakát.
Próbáltunk interurbán hívással Bukaresten keresztül érintkezésbe lépni az MTI-vel, de négy órai várakozás után -némi meglepetést okozva – a budapesti adóhivatal ügyeletesével kötött össze a bukaresti telefonközpont. Így őt kértem meg, hogy jegyezze le az MTI-nek szánt “tudósításomat”.
Másnap, december 23-án kora reggel arról próbáltam – nagyrészt sikerrel – meggyőzni a magyar konvoj segélyszállítmányukat lepakolt tagjait, hogy a jelen körülmények közt ne induljanak “csavarogni” Erdély tájain. Így együtt indultunk vissza a határra. Ott találkoztam az SZDSZ második – szintén kb. egy tucat kocsiból álló – segélyszállító konvojával. Ezt Rajk Laci vezette. Hozzájuk csatlakoztam. Az úti cél ezúttal Temesvár volt.
Ekkorra már az úton fegyveres ellenőrzőpontok jelentek meg. Magyar rendszámú kocsival könnyen átjuthattunk ezeken. Hiszen a magyar rendszám volt a biztosítéka annak, hogy a kocsiban nem a román titkosszolgálat emberei ülnek. Aradon áthaladva még folyamatos lövöldözést tapasztaltunk. S bár az utcákon volt forgalom, a helyzet több mint kaotikus volt. Mindazonáltal nem mi voltunk a célpont.
Temesvár szélén egy depóban gyűjtötték a segélyszállítmányokat. Ott kipakoltunk, s újra csak hazafelé tereltem a kis csapat tagjait. Hazafelé beugrottunk még az aradi kórházba, hogy megkérdezzük, mire lenne leginkább szükségük. Műtétekhez szükséges tűket, sebvarró cérnát és egyéb anyagokat neveztek meg. Éjjel hazafelé átléptük a határt. Másnap reggelre Szolnoki Andrea segítségével összegyűltek a kért eszközök, amiket az SZDSZ önkéntesei karácsony reggelére leszállítottak Békéscsabára.
Aznap reggel Rajk Laci bement a megyei tanács garázsába, s közölte a diszpécserekkel, hogy szükségünk lenne egy kocsira, hogy elvihessük az orvosi segélyeket Aradra. Kinyitották a garázst, mondták, hogy válasszon. Egy Latviát “kötöttünk el”, s azzal mentünk immár csak ketten vissza Aradra.
Az utak már nem voltak olyan kihaltak, mint december 22-én éjjel. Most már igencsak megszaporodtak az “ellenőrző pontok”. Jó néhányban már forradalmi lázban égő teenager suhancok fogták ránk a ki tudja honnan szerzett puskáikat. (Nem géppisztolyok voltak.) A kórházban némi meglepetést okozott a “megrendelt áruk” nyugatias kiszerelése, minősége. Korábban nem találkoztak ilyesmivel. Karácsony éjjelére érkeztünk haza Budapestre.

Kép: A temesvári fogadó állomáson