„Stabilitásuk számos eleme hiányzik még”

Posted by

 

Demszky Gábor
Főpolgármesterként háromszor is találkoztam és beszélgettem Henry Kissingerrel, s módom volt vitatni korábbi cikkeiben kifejtett véleményét a Szovjetunió és Kelet-Európa viszonyáról.
Az úgynevezett Sonnenfeldt-doktrínára – amit a politológusok Kissinger állásfoglalásának tekintenek –, az elmúlt húsz év történelme alaposan rácáfolt, de egészen a 90-es évek elejéig sokan voltak, akik elfogadták. Helmut Sonnenfeldt, Kissinger közeli munkatársa Londonban kijelentette a helsinki tárgyalásokkal kapcsolatban, hogy „Kelet-Európa a Szovjetunió hatókörébe tartozik és ‘természetes’ érdekszféráján belül helyezkedik el.”(Walter Isaacson: Kissinger életrajz, Grafo Kiadó, 2001, 644. o.)
Kissinger a 80-as évek végén a térség jövőjéről folytatott vitában is ezt a doktrínát képviselte. Idevonatkozó gondolatmenete a Washington Post 1989. február 7-i számában jelent meg: „Lehetséges-e olyanfajta elrendezésen munkálkodni, amely a Szovjetuniónak szélesen értelmezett biztonsági garanciákat nyújt, de közben lehetővé teszi, hogy a Kelet-Európában élő emberek döntsenek a saját sorsukról.” Sokan úgy értelmezték ezt a kijelentést, hogy az Egyesült Államok lemond az Elbától keletre történő politikai mozgások befolyásolásáról.
Brzezinski már korábban a kelet-európaiak feje fölött kialakított „újabb Jaltának” nevezte és egy bécsi sajtókonferencián el is ítélte a Kissinger-tervet. A Washington Post hasábjain több külügyi szakértő hasonlóan vélekedett, mert a „terv szükségtelen és igazolhatatlan előnyökhöz juttatná a Szovjetuniót… és véglegesen szovjet befolyási övezetté konszignálná Kelet-Európát.” Ezen az állásponton volt ’89-ben Baker külügyminiszter is, aki ebben a vitában diplomatától szokatlan hangot ütött meg: „Henry nem dominálhatja tanácsaival és famulusain keresztül az amerikai külpolitikát”.
A rendkívül nyitott, ám egyszerre tanárosan viselkedő és kedvesen érdeklődő „Henry”, amikor erre a vitára emlékeztettem később Budapesten, meglepetésemre vállalta és kiegészítette a korábbi álláspontját, s persze elmondta, hogy a nemzetközi viszonyoknak a háború után kialakított rendje nyilvánvalóan nem tartható fenn tovább. A 90-es évek meghatározó kérdése a Kelet-Nyugat viszony lesz. Ez az új korszak jó fejleményeket éppen úgy hozhat, mint felfordulást és kiszámíthatatlan küzdelmeket. Négy veszélyforrást említett: az orosz expanzionizmust, a német befolyási szándékot, a kettő ütközési lehetőségét és a kelet-európai népek nacionalista törekvéseit.

„Az Egyesült Államok ma népszerűbb Kelet-Európában, mint a világ bármely más régiójában” – idéztem válaszként Mark Palmert, az Egyesült Államok volt nagykövetét, aki bizonyára nem közvélemény-kutatásokra alapozta ezt a véleményét, de úgy gondolom, hogy a korszak egyik fontos jellemzőjére utalt. Kelet-Európa félelmek és remények között vergődő polgárai közül sokan úgy érezték akkoriban, hogy kitöltetlen váltót hordanak a zsebükben, amelyről csak az időpont és az amerikai aláírás hiányzik, ám ezek pótlása esetén rájuk köszönt a szabadság és a jólét. Erre a szinte határtalan bizalomra nem cáfoltak rá az ’56-os, ’68-as, ’81-es drámák. Amerika felé továbbra is reménnyel és hosszú kívánságlistákkal fordultak Prágában, Varsóban és Budapesten.
Henry Kissinger a maga szókimondó pragmatizmusával erre így reagált egyik beszélgetésünk során 1993-ban: „Az önök békés forradalma már lezárult, de az új erőegyensúly még csak most van kialakulóban… a maguk politikai forradalmai mindig erőhátrányból indulnak. Azért érhetnek el sikereket, mert a fennálló hatalom nem képes felmérni a saját sebezhetőségét. A diktatúrákat Kelet-Európában megdöntötték, de a stabilitásuk számos eleme hiányzik még.”