Mitől félünk?

Posted by

Ferber Katalin
Írhatnám, szinte mindentől, de tréfának szerintem itt nincs helye.
Ma megtudhatta a világ minden, a híreket olvasó, néző, hallgató embere hogy a fiatal japán újságirónő, akit tavaly nyáron egy állásinterjú helyett elkábított és megerőszakolt egy washingtoni (japán) tudósítóiroda vezetője, nyert a kártérítési perében. Duplán nyert: nemcsak 30 ezer dollárt, de a bíróság ítéletét is, mely elutasította a tudósítóiroda (már lemondott) vezetőjének kártérítési (!) kérelmét.
Csodálkozik a hölgy, örül, de tekintetében némi értetlenség keveredik a megkönnyebbüléssel. Nem érti, miért kapott sokkal magasabb kártérítést, mint amennyit kért. Nem érti, miért van tele a japán sajtó a hírrel, miért figyel a “mérvadó” nemzetközi média szinte minden része a mai itéletre.
Úgy sejtem, azért, mert ő, a fiatal hölgy aki ma filmrendező és író, nem fél. Pontosabban, a félelménél erősebb az a meggyőződése hogy akit kiszolgáltatottá tesznek (erőszakkal, hiszen az italába gyógyszert csempésztek a tudta nélkül) aztán magatehetetlen állapotban tudta nélkül aktust hajtanak végre, mellyel egyszerűen tárgyiasítja az, aki mindezt teszi, annak az igazságszolgáltatás vissza kell hogy adja legalább az emberi méltóságba vetett hitét.
Teszi mindezt japán nőként.
Láthatta a híradó nézője amint a hölgy, még a kártérítési pere első tárgyalása előtt az erőszakot elutasító táblát kezében tartva “mondja a magáét”. Körülötte néhány nő áll, ők az érdeklődők. Igen, a nők pontosan tudják, mitől kell félniük, s lám, ott áll egy másik nő, aki nemcsak félelem nélkül mondja szelíden a mikrofonba, hogy mindenféle erőszak elutasítandó, a férfiak gátlástalan visszaélése társadalmi pozícióikkal nem jogosítja fel őket az emberi méltóság megtiprására, egy férfit ugyanúgy semmiféle nőkkel (emberekkel) szembeni erőszakra semmi sem jogosít fel, mint ahogy a nőket sem.
Nem valószínű, hogy néhány száz emberen kívül bárki meglepődött ezen az erőszakon, legyintés, ja már megint a szokásos, mit kell itt ugrálni, bele kell törődni, más lehetőség nemigen van-Japánban.
Ez egy olyan társadalomban történik, ahol egy egyetemi tanár nyugodtan megfenyegetheti a diáklányt, ha nem megy el vele, megbuktatja. Egy olyan társadalomról van szó, ahol a zsúfolt metrókocsikban megszokott dolog a “tapizás” rosszabb esetben ennél sokkal több is, sok megállót kell menni a munkahelyig.
Van persze megoldás, hogyne lenne! Kizárólag nőneműeknek van néhány kocsi. Rózsaszín dekorációval.
Ennél többet a japán nagyvárosok közlekedési vállalatai sem tud tenni, mert panaszra nem megy el az állomásfőnökhöz soha senki.
Nem biztos persze hogy a félelem tartja vissza őket, meglehet hogy az együttérzés, ahogy egy alkalommal nekem részletesen elmagyarázta a tömött metrókocsiban egy hölgy. Gondoljon bele, mondta fáradt mosollyal: szegény férfiaknak semmire sincs idejük. Legalább itt, útközben legyen egy kis örömük.
A félelem azonban nagy úr, lám megint hímnemű a közmondás.
Ha tanártól félünk, akkor a félelem arról szól, hogy nehogy rossz jegyet adjon, kiszúrjon velünk, hisz neki erre csaknem korlátlan eszközei vannak. Ha főnök, akkor a legrosszabb munkát (is) adhatja, elhintheti kollégák között hogy összeférhetetlenek vagyunk, lusták, nem végezzük jól a munkánkat, így a kollégák már ebédelni sem jönenk velünk.
Ha “csak” kolléga próbálkozik, visszautasítás, vagy panasztétel után elfogy körülöttünk a levegő, vagyis jobb ha beletörődünk mindebbe.
A fiatal hölgy nem törődött bele. Pedig, jól ismerve a japán társadalom mindennapi reakcióit, bizonyára kevés támogatója volt, körülötte is gyorsan elfogyott a levegő, amikor feljelentette az erőszaktevő (de híres) újságírót.

William Golding regénye, A legyek ura filmes adaptációját Peter Brook rendezte (1963-ban készült el).
Sokszor láttam, mert a filmben van egy jelenet, ami a félelemről szól. Amivel a lakatlan szigeten egy csapat gyereket sikerül félelemben tartania néhányuknak, az a gonosz szellem (de hívhatjuk bárhogy). S akkor egy gyerek merészen azonosítja a félelmet egy karóra tűzött vaddisznófejjel.
Megérinti, s a Gonosz elillan, csak a legyek döngenek makacsul a vaddisznófej körül. A félelemnek tárgya van, ha szembenézünk ezzel, talán nem is indokolt a félelem, vagy ha mégis, annál sokkalta fontosabb lehet, hogy nyilvánossá tegyük a megaláztatást, a méltatlan bánásmódot, az erőfitogtatást. Azért hogy ne kelljen félnünk.
Tudom, ez példátlan önuralmat, erőt és természetesen megértő támogató intézményrendszer létét feltételezi. Egy kívülálló számára biztosan ilyen Japán, de Japán sem ilyen, ahogy Magyarország sem.
Ahogy a Golding regény filmadaptációjának jelenete is bizonyítja, van amikor szükségünk van a félelemre, hogy semmit se kelljen tennünk.
Végül : a ma kártérítési pert nyert ifjú hölgy neve: Ito Siori.

Kép: Ito Siori ügyvédeivel