Konvoj Kolozsvárra

Posted by

Demszky Gábor

1989 karácsonyát a romániai forradalom lázában töltöttük. Temesvár lángolt, a Szeku harcban állt a fegyverrel alig rendelkező civilekkel, akik mellett felsorakozott a román hadsereg. Bukarestben óriási tűzharcok voltak, lövöldöztek, letartóztatták a Ceausescu házaspárt, akiknek a nyilvános tárgyalását a televízió képernyőjén követte az ország. Budapesten telefonon, cébérádión, spontán szolidaritási segélyakciók szerveződtek, és szinte órákon belül már élelmiszerekkel, ruhaneművel megrakott konvojok tartottak Temesvár, Kolozsvár és Marosvásárhely felé.
Rajk László és Magyar Bálint az elsők között indultak Temesvárra nagyobbrészt számukra is ismeretlen pesti fuvarosok, taxisok és civilek csapatával, hogy a kórháznak gyógyszert vigyenek és élelmiszert. köszönhető, hogy a határ közelében a magyar honvédség egy raktárkészletnyi gyógyszerrel, takarókkal és tábori felszereléssel látta el őket kizárólag Rajk erőteljes fellépésének hatására. Temesváron még folytak a harcok, amikor a szállítmányuk megérkezett. Az éjszaka folyamán egy orvlövész golyója halálosan megsebesítette a konvoj egyik buszsofőrjét (a hódmezővásárhelyi Tóth Sándort). Mivel semmiféle kommunikáció nem volt közöttünk, csak egy egymondatos hír tudatta velünk, hogy mi történt. Félelem és gyász költözött a szívünkbe.
Ám a megrázó halálhír ellenére újabb konvojok szerveződtek és indultak el. December 22-én korán reggel otthon csörgött a telefon. (Több évtizedes várakozás után akkoriban szerelték be nálunk a telefonvonalat.) Az SZDSZ Ráday utcai irodájából hívtak és megadták egy Kolozsvárra induló konvoj találkozóhelyét. A „fuvarosok” a román nagykövetség szomszédságában, a Thököly út egyik mellékutcájában gyülekeztek. Ladák és kisteherautók, furgonok és Trabantok várták, hogy valaki a menet élére álljon. Velünk tartott Mécs Móni, Pesty László (Fekete Doboz), Hodosán János, Rozi testvére és Csalog Zsolt is. A helyszínen derült ki, hogy a sofőrök egy része Tirts Tamás nagybátyának az alkalmazottja. Közöttük cébérádión állandó kapcsolat volt. Így Tirts, mint a sofőrök többségének főnöke vezette fel a menetet, amely a határra érve már több kilométer hosszan kígyózott.
A csemege boltokból kihurcolt jutás zsákokban cukor volt, krumpli és kenyér. A kisteherautók roskadoztak. Az volt a benyomásom, hogy a sofőrök egész üzleteket ürítettek ki. Természetesen mindenki a saját pénzén vásárolta ezt a rengeteg élelmet, érzésem szerint elköltve a család karácsonyra félretett pénzét. Az első benzinkútnál ki is kellett segíteni az egyik sofőrt, mert üzemanyagra már nem tartalékolt.
A karavánt néhány vöröskereszt-jel és magyar zászlók díszítették. A sofőrök családapák voltak, akik feláldozták a karácsonyukat.
Alig ismerték egymást.
A határőrök rábeszéltek bennünket, hogy csak másnap hajnalban induljunk tovább. Az éjszakát Berettyóújfalun Rozi testvéreinél töltöttük. Kora hajnalban már pirkadat előtt úton voltunk. A román határőrök udvariasan átengedtek mindenkit, és magyarul köszöntek el.
Falvakon hajtottunk át. A kapukban emberek integettek, gyerekek üdvrivalgását hallottuk, volt, aki V betűt formált, ez volt akkor a köszöntési forma, mások magyarul éljeneztek, még egy román pópát is láttam a bennünket ünneplő tömegben. Volt, aki sírt a meghatottságtól. Az emberek arcán remény, várakozás és valami hihetetlenül erős megindultság látszott.
Alig tettünk meg ötven kilométert, amikor azt tapasztaltuk, hogy minden útkereszteződésnél úttorlaszok fogadnak. A civilek saját készítésű fegyverekkel Securitate ügynökök után kutattak. Másutt géppuskaállásból figyelő őrszem és a román hadsereg kisebb alakulata ellenőrizte a torlasz szabadon hagyott részén az áthaladást.
Mivel az első kocsiban ültem, a torlaszok előtt rutinszerűen kiszálltam a sofőr mellől és feltartott kézzel indultam a fegyveresek felé. El kellett röviden mondanom, hogy mi járatban vagyunk, bár a konvoj látványa magáért beszélt. Ha tolmácsra volt szükség, akkor egy Kolozsvárott élő magyar társunk segített. Ő egy román rendszámú kocsiból szállt ki, mivel hozzánk csatlakozva épp hazafelé tartott. (A román rendszámú kocsit többször átvizsgálták, mindig gyanút keltett.)
A torlaszok rendszerét biztonsági okokból a hadsereg alakította ki, és a sok fegyver láttán volt bennem némi rossz érzés: mi lesz, ha véletlenül elsül egy ránk szegezett puska. Néha hallottam a kattanást, ami eltéveszthetetlenül jelezte, hogy kibiztosították a fegyvert. Csak óvatosan, semmi feltűnő mozdulat mondogattam magamban, miközben határozottan előre lépkedtem.
A cébérádión később azt hallottam, hogy az egyik sofőrünk beszól: „Haza akarok menni, karácsonyozni, ezek megőrültek, mindjárt lőni fognak!” De nem lőttek és a pánik is gyorsan elmúlt. A katonák borostásak voltak és éhesek. Cigarettával és itallal kínálgattuk őket, de valószínűleg parancsba kapták, hogy nem fogadhatnak el semmit.
A konvoj mindig a leglassúbb gépkocsi sebességével halad, így csak sötétedés után értünk be Kolozsvárra, ahol katonáktól kértünk eligazítást, hová is rakhatnánk le azt a több tonnányi szállítmányt, „amit Budapest népe küldött”. Hosszas telefonálgatás következett, végül egy katonai raktárbázis felé irányítottak bennünket.
Útközben kiszálltam az autóból és egyedül maradtam a Mátyás szobor közelében a Fő téren. Nem lett volna szabad elszakadnom a többiektől. Szinte alig volt közvilágítás, és a város szinte teljesen kihalt volt. Egy katonai járőrbe botlottam. Igazoltattak majd szinte betuszkoltak a néhány száz méterre lévő katonai főparancsnokságra. Civilek, borostás katonák között várakoztam, amikor szólítottak. Nem tudok románul, de az asztalt uniformisban körül ülő tisztek közül tudott valaki magyarul. Kiderült, hogy orvlövészek után kutatnak, akik az Astoria szálló közelében néhány órával azelőtt halálos lövéseket adtak le civil járókelőkre, és folyik a hajtóvadászat utánuk. Egy gyors telefonálás után elhitték, hogy egy konvojhoz tartozom, de nem értették, hogy a sötét városban miért maradtam egyedül. Amikor elvezettek, kísérőim megmutatták az Astoria szálló mellett, a gyilkosság helyszínén pislákoló mécseseket.
A katonák segítségével egy órán belül elértem a konvojt. Addigra a sofőrök is kirakodtak, és szemmel láthatólag elcsigázottak voltak. Egy étteremben az Astoria közelében csak azt tudták felszolgálni nekünk, amit a családok összeadtak. A sofőrök szerették volna személyesen átadni valakinek, amit hoztak. Ez a hivatalos átadás egyáltalán nem úgy sikerült, ahogy otthon eltervezték, de láthatólag megkönnyebbültek.
Késő este volt már, amikor áthajtottunk ugyanazokon a falvakon, amelyek főutcáján reggel annyian magyarul köszöntöttek minket magyarul. A kihalt főutcákon, most csak báránybekecses gyereket láttam a kezükben jászollal és pásztorbottal.
A hideg szélben csak a betlehemi jászol pislákolt, és karácsonyi dalok hallatszottak. Bevallom, elérzékenyültem és arra gondoltam, hogy ezek a kisfiúk már egy másik, szabadabb világban nőnek fel, és talán az sem baj, hogy ezt most még nem tudják.

Kép: Magyar Bálint és Rajk László útban Kolozsvár felé