Kis történet

Posted by

Victor Laslo
Még 11 éves sem voltam, amikor 1956 december végén, a legkeményebb időkben, az Irányi utcai elemi iskolába jártam Budapest belvárosában.
Volt egy ének tanarunk, Csókának hivták.
Ő volt az, aki megismertette velünk, fiatal diákokkal Bach, Mozart, Beethoven zenéjét, és így az ezzel járó nyugati kulturát. Akkoriban az volt a szokás, hogy minden óra azzal kezdődött, hogy a diákok felállva fogadták a tanárt, és jelentették az osztály letszámát.
Az iskola igazgatója elvárta, hogy igazgato elvtársnak szolitsuk.
Amikor ram került a sor a Csóka óráján, azt gondoltam,  kedveskedek neki, és így kezdtem a létszám-jelentést: “Tanár elvtarsnak jelentem …”
Közbevágott.
“Én nem tanár elvtárs vagyok. Én tanár úr vagyok.”
Azokban a napokban ehhez bátorság kellett. Csóka tanár úrtol tanultam meg a sorokat, “Testvér lészen minden ember merre lengnek szárnyaid …”
Félévszázada Amerikában élek. Ennek az epizódnak most volt 63 éve. Az Örömódát magyarul tudom.