Zöld a lámpa

Posted by

Iván Gizella

Mocsok idő van. Zuhog az eső, süvít a szél. Az esőcseppek olyan erővel csapnak az arcomba, hogy úgy érzem, millió apró tű támadott meg. Gyorsan beülök a kocsiba, s a végtelen hosszú piros lámpánál kicsit el is bambulok. Nézem az út menti fát, ahogy tépázza a szél és mégis vannak levelek, melyekkel nem bír. Azok úgy táncolnak a vékony ágakon, mintha odaragasztották volna őket. Nekem integetnek. Elmosolyodok és arra gondolok, a természet olyan, mint mi. Hiába dúlnak háborúk körülöttünk, vagy a lelkünkben, vannak, akik képesek megmaradni, egyenes derékkal. Persze, hiszen mi vagyunk a természet.
Csak ezt néha elfelejtjük.
Míg nem indulok, kavarognak a gondolataim. Mindjárt itt a karácsony. A fene egye meg, előtte pár nappal megint öregebb leszek egy évvel. A szüleimre gondolok, s bevallom, kétségeim vannak, hogy jó gyermek voltam-e, mennyire köszöntem meg a szülőknek azt, hogy szerettek, imádtak és féltettek. Mert a karácsonyhoz nekem a szülők is hozzátartoznak. Mint a fához a levél.
Eszembe jut, vajon elég hálás voltam-e a sok jóért, amit kaptam, s hogy olyan ember lettem-e, mint amilyennek ők elképzeltek.
Előtörnek emlékeimben azok a szentesték, amiket nem velük töltöttem és csak másnap, vagy harmadnap látogattam meg őket. Már családom, gyermekeim voltak, mégis furán éreztem magam nélkülük azon a napon. Mert hozzátartoztak az életemhez, s hiába mentek el már több évtizede, hozzám tartoznak ma is.
Soha nem feledem, anyu a halála előtt pár évvel, milyen csillogó szemekkel nézte a fát, úgy örült, mint egy gyerek. Most az unokám szemében láttam ugyanezt az őszinte örömet, amikor meggyújtottuk a két születésnapi gyertyát a tortáján.
Semmihez nem fogható az, amikor a gyerekeinkkel és az unokákkal együtt ülhetünk az asztalnál. Meg kell becsülnünk ezeket a perceket, mert soha vissza nem térnek.
Tudom, sokan nem tehetik meg, sokan nem lehetnek együtt, kik azért, mert több száz, vagy több ezer kilométerre élnek szeretteiktől, kik azért, mert nincs senkijük.
Nem is tudom elképzelni, milyen szomorú lehet egyedül ülni a fa alatt, s bámulni a semmibe, csak az emlékekből táplálkozni. Vagy egy kórházi ágyon nézni az omladozó vakolatot a plafonon.
S azt sem, hogy milyen lehet azoknak, akik egy hajléktalan szálló vaságyán, vagy egy parkban a jéghideg padon ülve fogadják a karácsonyt.
Tenni kéne valamit, ez zakatol a fülemben. De ki vagyok én, ki vagy te és kik azok, akik azt hisszük, adományokkal, pár kiló liszttel, csokival, vagy egy takaróval megválthatjuk a világot, a nyugalmunkat, hiszen segítettünk.
Nem válthatjuk meg, mert ez nem a mi dolgunk. Nem a mi feladatunk megoldani az éhező, vagy beteg gyermekek gondjait, nem a mi dolgunk a hajléktalanok problémájával foglalkozni. Nem és nem. Ez az állam feladata lenne. Ha lenne gondoskodó állam. De sajnos nincs. Piperkőc, magamutogató és pazarló államunk van. Ami arra kényszerít minket, hogy lelkiismeretfurdalásunk legyen, s rohanjunk a beteg gyermekeknek százmilliókat összegyűjteni orvosságra, vagy oldjuk meg egy kilakoltatott családnak a lakhatását.
Nem, ez nem a mi dolgunk. Segíthetünk, de nem nyugodhatunk meg, mert ezzel csak elodáztuk az alapvető problémát.
Abban a percben viszont, mikor tudjuk majd mi a feladatunk, egy csapásra megoldódik minden.
A lámpa zöldre váltott, én indulok.