Egy román legenda

Posted by

Ágoston Hugó

Bevallom, nem sokat gondolkoztam azon, hogy az emberi jogok, ezen belül a nőknek a férfiakkal való egyenjogúsága liberális alapérték-e. Ha ironikus akarnék lenni, azt mondanám: úgynevezett liberális úgynevezett alapérték, annyira kiürültek ezek a fogalmak (is); vagy hogy még érhetőbb legyek, azt mondhatnám: mindenesetre semmiképp nem úgynevezett illiberális alapérték.
Illiberálisék ugyanis minduntalan sokoldalúan bizonyítják a nők (esély)egyenlőtlenségét, olykor kérkednek is vele…
Most következnék az, hogy a fentieket példákkal támasszam alá. Nem fogom, illetve nem úgy fogom, hogy „egy tétel – egy példa”, hanem úgy, hogy folytatva a múlt héten Polgár Judittal elkezdett gondolatmenetemet, megosztom legújabb idevágó élményem egy másik élő legendával, világhírű személyiséggel kapcsolatban.
Hétfő este láttam egy terjedelmes tévéinterjút Nadia Comeneci-csel, amelyben minden idők legjobb tornásznője (emlékezetes a Time címlapja a román lány montreali diadalmenetekor, gerendagyakorlata közben: She is perfect, „Ez a lány tökéletes”) olyan dolgokról is beszél, amilyenekről eddig – legalábbis ilyen összeszedetten és részletesen, mint most, ötvennyolc évesen – még nem beszélt. Érdekességként említem meg, hogy a még a tizenötöt sem betöltött Nadia abban az évben, 1976-ban vált egy csapásra legendává, amelyikben a legnemesebb észtorna leendő legendája, Polgár Jutka – éppen az olimpia napjaiban! – megszületett.
Miután Montrealban elérte az abszolútumot, hét tízes jegyével gyakorlatilag „kisajátítva” az olimpiát, Nadia a világ összes hírességével találkozott (és nem feltétlenül ő kereste a találkozókat) – Mandelától Clintonig és a pápáig mindenki közvetlenül látni, érinteni akarta a tökéletes gyermeket.
A legérdekesebb természetesen Nadia kalandfilmbe illő 1989-es novemberi, mondhatni születésnapi ajándék-szökésének a története – mint tudjuk, Magyarországon és Ausztrián keresztül, két tiltott határátlépés után az Egyesült Államokba vitték, ott él boldog házasságban egy amerikai tornásszal a Romániában megkötött házasság után.
„A magyar határőrök, miután bevittek, megtudták, hogy kik és mik vagyunk és hogy én ki vagyok, nagyon rendesen bántak velünk. Azt mondták, segítenek, egy-két hétig lakhatunk egy szállodában, amíg munkát találunk. Másnap korán leléptünk az amerikaiak két kocsijával, amelyek Magyarországon vártak. A személyimet a szállodában hagytam, tudok róla, hogy miután leléptünk, két órára rá ott volt a tévé.” A másik határátlépés nem volt kevésbé izgalmas, a világbajnoknőnek szögesdrótokon kellett átugrania. Kis ugrás, nagy ugrás, ugye…
Nem tudni, mennyiben játszott közre ez a szökés – közhangulatilag talán a kémfőnök Mihai Pacepa tizenegy évvel azelőtti disszidálásánál is jobban – a csausiszta rendszer bukásában, az viszont biztosra vehető, hogy a szökésben közrejátszott az a tény, hogy a legendás tornászlány gyakorlatilag országfogságban volt a Károlyi házaspár 1981-es disszidálása után.
A dokumentumfilm bemutatja Nadia első beszélgetését édesanyjával és testvérbátyjával, Adriannal, a CNN tévétársaság szervezésében és közvetítésében Bukarestből 1989 karácsonya körül (talán) Los Angelesből. A forró események közepette az édesanya – aki, nota bene, egy ideig úgy tudta, hogy lánya már nem él – bevallja, hogy a Szekuritaté szüntelenül zaklatta őket. A kérdésre, hogy hazajön-e Romániába, Nadia azt válaszolja: igen, látogatóba…
Végül egyetlen fontos megjegyzés: mindkét legendánk, a román és a magyar a lehető legnormálisabb, kiegyensúlyozott életet él, megkapó józansággal látja az életet és a világot. Hogy is mondjam, nem üdvöskék, nem celebek.