Maléterek és Gyenesek 2. (A forradalom)

Posted by

A december 3-án megjelent Gyenesek és Maléterek visszaemlékezés folytatása.

Gyenes Judit
Pali
protekciójával bekerültem az Országos Növényfajtakísérleti Intézetbe, a Keleti Károly utcába. Kicsit ijedten, izgulva mentem be először, de hála Istennek, általában véve bűbájos, idős, nagy tudású, agráregyetemet végzett szakemberek dolgoztak ott. Állandóan vidékre jártam, aminek Pali nem örült. Annak viszont igen, hogy végre megtaláltam a helyem, és hogy a kollégákkal is barátság szövődött. Pali forró fürdővel és vacsorával várt otthon.
Anyagilag nem álltunk valami fényesen, de volt lakásunk, aminek minden kis zegét-zugát együtt próbáltuk széppé, barátságossá tenni. Kértem Palit, csináltasson egy civil ruhát, mert ki nem állhatom, ha mindenhová egyenruhában megy. Egyszer aztán kihúzták a békekölcsönét, nekem akarta adni a pénzt, én meg azt mondtam, hogy neki vegyünk valamit belőle. És megvettük a civil ruhát. Abban volt a tárgyaláson…
A válásnál – fiát –  Palcsit neki ítélték. Az Orbánhegyi úti lakást akkor hozták rendbe. Hivatalosan két szoba hallos volt a lakás, de a hall valójában egy nagyszoba volt, óriási, félkör alakú terasszal, két ablakkal, és egy ablaknyit leválasztottak Palcsi szobájának. Palcsi jött is mindig, de csak hétvégén, mert mindketten dolgoztunk. Én soha nem izgultam annyira ebédfőzésért, mint amikor először jött. Mondtam is egyszer neki, hogy juthatott az eszembe, hogy egy kisfiúnak májat csináljak vörösborral! Palcsi azt válaszolta: de nagyon jó volt, emlékszem rá, hogy nagyon jó volt!
Hogyan telt az a pár év, amit együtt éltünk? Főleg róla szeretnék beszélni, elmondani, hogy olyan ember volt, aki állandóan tevékenykedett. Ahogy hazajött, rögtön elkezdett valamit csinálni. A Dömötör nagyapától származó dívány szintén nálunk landolt. Pali elhatározta, hogy kárpitossá képezi át magát, hazajött, elkezdte a rugókat csomózni, próbálta megjavítani a díványt. Aztán lombfűrésszel emeletes dobozt csinált a nagy ezüstnek, amit áthoztunk Eperjesről. Minden darabnak kivájta a helyét: tizenkét nagykanál, tizenkét kiskanál satöbbi. Nagyon nagy munka volt. Sokszor mondtam neki, hogy pihenjen, mire azt válaszolta: nekem az a pihenés, ha teljesen mást csinálok.
És amikor lenn voltunk a mamáméknál Pécsett, ott is rögtön körbenézett a kertben, és hozzálátott valamihez, például megjavította a kerítést.
 Fölosztottuk a lakást, az egyik felét én takarítottam, a másikat ő. Amikor mosogattam a konyhában, ő törölgetett. Olyan aranyosan kérdezte: de ugye nem tartasz engem azért olyan Katuska férjnek? Te is dolgozol, én is dolgozom, miért lenne csak a te dolgod a takarítás meg a főzés?
Vasalni szeretett, a nadrágját, az ingét mindig ő vasalta. Hétvégén sokszor azt mondta – akkor még szombaton is dolgoztunk –, hogy ne főzzek, menjünk a Tiszti Házba ebédelni. Nagyon emlékezetes, amikor először voltunk a Váci utcai tiszti kaszinóban. A háború előtt is tiszti kaszinó volt, nagyon elegáns. Amit furcsálltam, hogy az egyik részen olyan húsz centi magas dobogón voltak az asztalok. Láttam, hogy jön be egy fiatal tiszt a feleségével, és a pincér másfelé terelte őket. Megkérdeztem Palitól, miért. Kiderült, hogy a dobogós részen csak rangban ezredestől fölfelé levők ülhetnek, a pórnép csak a másik részen.
1956. október 23-án a kollégákkal elmentünk ebédelni a Rózsadomb étterembe. Visszafelé menet föltűnt egy csomó kokárdás fiatalember a Keleti Károly utcában. Megkérdeztem a kollégáktól, milyen nemzeti ünnep van. Tüntetés lesz a Bem téren, válaszolták. A kapunál találkoztunk egy idős kollégával, aki azt mondta, lefújták a tüntetést. Aztán valahonnan hallottuk, hogy mégis engedélyezték. Mondtam az osztályvezetőnek, hogy szeretnénk elmenni. Ő is és a főigazgató is azon az állásponton volt, hogy nem tiltják meg, de féltenek, nehogy valami bajunk essen. Végül öten indultunk el. Fél három, három óra tájban értünk le a Bem térre. Akkor még nem voltak sokan, és mindenki úgy tett, mintha a gyönyörű őszi napsütést élvezné. Egyenruhás katonatisztek is ültek a padon, és beszélgettek.
Egy idő múlva egyre többen lettek a téren. A kőkorláton ültünk, amikor lent, az alsó rakparton megállt egy teherautó. Dobozokban papírokat hoztak, és kérték, hadd adják föl. Kiderült, hogy azok a 16 pontot tartalmazó röplapok. Boldogan segítettünk. Nem álltam messze a szobortól, de hogy ott ki beszélt, nem tudom, aztán valaki felolvasta a 16 pontot. Hogy mindezt le lehet írni, és hogy hangosan fölolvassák, olyan csoda volt, hogy borsózott az ember háta a gyönyörűségtől. Egyre nagyobb lett a tömeg, a végén már szorosan álltunk, és még mindig jöttek. Jöttek általános iskolások is a tanáraikkal, kis papír nemzetiszínű zászlókkal. Valaki pici Kossuth-címert osztogatott, nem kért érte pénzt. A Kossuth híd is és az alsó rakpart is teli volt emberekkel. Amerre el lehet látni, a Margit híd felé, meg tovább, a Bem tértől a Batthyány tér felé tömeg, tömeg. Tényleg nem lehetett mást látni, csak fejeket. A műegyetemisták határozták el, hogy néma tüntetésként megkoszorúzzák a Bem-szobrot a Lengyelországban történtek miatt. A követelések viszont már túlmentek a lengyel szimpátiatüntetésen, és az irdatlan tömeg is. Ma már tudom, hogy az ELTE-ről a Bajcsy-Zsilinszky úton, a kiskörúton jöttek a diákok, és a Váci útról meg a Rákóczi út felől a délelőttös műszakból hazafelé tartó munkások is csatlakoztak hozzájuk, és egyre bővült a tömeg. Ez olyan feszült és gyönyörű volt. A Fő utca felől tisztiiskolások érkeztek, márpedig az keményen belügyes, ávós társaság volt. Óriási éljenzés, öröm fogadta a csatlakozásukat. A Bem-laktanya tetején a kiskatonák félretolták a palákat, és először ott kukucskáltak ki. Aztán az ablakokban is megjelentek. Ott láttam először kivágott közepű zászlót, amit óriási ováció fogadott. És persze énekeltük a Himnuszt, a Szózatot. Emlékszem, hogy akkor elbőgtem magam. Fülig szaladó szájjal örült az ember, és közben potyogtak a könnyei. Nem tudom, a Szózat effektíve tiltva volt-e akkoriban, de nem énekelték sehol. És akkor, ott a téren! Minden szava oda szólt, és a Himnusznak is. Tényleg gyönyörű volt!
Öt óra után mentem Paliért, aki annyira feszült volt, hogy nem mertem megmondani neki, a Bem téren voltam. Már majdnem hazaértünk, amikor Pali megkérdezte, ne menjünk-e le a városba, megnézni, mi történik ott. Azt válaszoltam: én nem vagyok Kucseráné, hogy autóból nézzem a tüntetést! Ezen Pali megsértődött, és azt mondta, hogy akkor menjek haza. Ő elment, én hazamentem. Villanyt se gyújtottam, föl-alá szaladgáltam a lakásban, és hallgattam a rádiót. Az ablaknál állva lestem, jön-e Pali, és közben hallgattam a Gerő-beszédet. Nemsokára hazaérkezett Pali, és elmondta, hogy a HM-be akart bemenni tájékozódni, de hatalmas tömeg hömpölygött az utcán, és olyan volt a hangulat, hogy attól tartott, fölborítják az autót. A Margit híd pesti hídfőjénél jobbnak látta, ha hazajön. Akkor elmondtam, mit láttam a Bem téren és hogyan éltem át, és hogy a Gerő-beszéd milyen borzalmas volt. Leültünk vacsorázni, közben többször is szólt a telefon, hol a parancsnokságról, hol a Kilián laktanyából telefonáltak. Onnan azért, mert a tömeg be akart törni a laktanyába fegyverért. Pali azt mondta, teherautóval álljanak rá a kapura belülről, hogy ne tudják benyomni, a fegyvereket pedig tegyék be valamelyik páncélszekrénybe. Állandóan szólt a telefon, kaptuk a híreket, hogy mégis be tudtak törni, a páncélszekrényt is megtalálták, hogy a parancsnokot kitették a laktanyából, haza is ment.

Maléter és Gyenes Judith
Maléter és Gyenes Judit

Körülbelül egy óra tájban Pali telefonált az Ezredes utcai honvédségi garázsba, hogy küldjenek érte egy kocsit. Be akar menni a Kiliánba. Én nem vagyok egy hisztérika, de akkor elfogott a rémület. A rádióból már hallottuk, mi tudtuk fogni a Szabad Európát, hogy harc van, a lövések zaja fölhallatszott az Orbánhegyi útra, és telefonon is jöttek a hírek. Könyörögtem Palinak, ne menjen el, de elment.
Vártam vissza, és amikor hazaért, kiderült, gyalog jött, folyt róla a víz. Elmondta, hogy leértek a Kálvin térig, ott a felkelők megállították az autót, őt megmotozták – nem volt nála fegyver –, és a kocsit elvették. Elindult az Üllői úton a Kilián laktanya felé, a felkelők minduntalan megállították, hogy hová megy. Nem akarta a Kiliánt mondani, azt válaszolta, hogy a Baross utcába, mert ott van a felesége. Végül tényleg elkanyarodott a Baross utcai lakáshoz, már csak azért is, mert a felkelő fiúk vele mentek, nem hittek neki. Bement a házba, megvárta, amíg a fiúk elmennek, és újra megpróbált bemenni a Kiliánba, de megint csak olyanokkal akadt össze, akik megkérdezték, hová megy. Őt egyre inkább idegesítette, hogy nem tudja, mi történik ott, ezért jobbnak látta, ha hazajön, mert itthonról legalább telefonon tud kapcsolatot teremteni a várbeli parancsnoksággal és a Kiliánnal is. Reggelig főleg telefonálással telt az idő. A HM-et is hívta, de érdemleges emberrel nem tudott beszélni.
A rádió reggel bemondta, hogy kilenc óránál hamarabb senki ne induljon el otthonról. Mi hét órakor már készen voltunk, Pali menni akart. Fél nyolc tájban gyalog elindultunk. Óriási köd volt az Orbánhegyi úton. Mentünk lefelé, és amikor kiértünk a ködből, ameddig elláttunk, végig szovjet tankok, páncélautók álltak, mellettük nyüzsögtek a szovjet katonák. Nagyon sok sebesült lehetett közöttük, mert bekötött fejek és felkötött karok képe maradt meg bennem. Amikor kibukkantunk a ködből, legalább három géppisztoly meredt ránk. Paliba karoltam, még a fejemet se mertem fölemelni. Megálltunk persze. Közben az egyik orosz azt mondta a másiknak, hogy ez egy ezredes, mire a géppisztolyokat lejjebb engedték egy kicsit. Pali tudott oroszul. Azt kérték tőle, mutassa meg a legrövidebb utat, ahol el lehet hagyni a várost, és hogy ő is menjen velük. Azt válaszolta, jó, de először hazakíséri a feleségét. Az oroszok nem kérdezték, hol lakunk, mi eltűntünk a ködben, és otthon kivártuk, amíg elmentek. Pali megkért, ne akarjak bemenni az intézetbe, ő sokkal nyugodtabb, ha én otthon maradok. Nem szívesen, de rábólintottam. Megígérte, hogy telefonon tartjuk a kapcsolatot. Otthon voltam, hallgattam a rádiót, és alig ettem. Nem is nagyon volt otthon ennivaló. 25-én, amikor hívtam, ilyeneket mondtak: tárgyal, a másik épületben van, azért nem tudják adni. Utólag derült ki, hogy akkor már elment a Kiliánba. Bata, a honvédelmi miniszter, vagy a vezérkari főnök adta neki a parancsot, hogy öt tankkal menjen a Kilián laktanyához, és tisztítsa meg a környéket a felkelőktől. Az esztergomi alakulat öt páncélosa indult el a Margit híd pesti hídfőjétől. Pali az első tankba szállt be. Jóval később sikerült beszélnem annak a tanknak a parancsnokával. Elmondta, hogy vidéki alakulat lévén, nem ismerték Budapestet, rádióösszeköttetés sem volt az öt tank között, ezért kettő eltévedt, a Kálvin tértől csak három haladt tovább az Üllői úton. Arról volt szó, hogy az öt páncéloshoz csatlakoznak a tisztiiskolások, hogy együtt tisztítsák meg a Kiliánt és környékét.
A periratokból tudom, hogy a Kossuth akadémiások megtagadták a parancsot. Sokáig tartott, míg a Kiliánhoz értek, mert a Corvin köziek tűz alá vették őket, és ők visszalőttek. Végül csak az az egy tank jutott el a Kiliánig, amelyikben Pali volt. Amikor be akartak állni a laktanya udvarára, kiderült, hogy a tank nem fér be a kapun. Közben a laktanyából kikúszott egy tiszt, és közölte velük, hogy már tűzszünet van. Akkor Pali kiszállt – előbb kidugott egy fehér és egy nemzetiszínű zászlót –, és a tömeg elkezdett éljenezni, hogy a honvédség velük van.
Miután az ováció megszűnt, Pali megkérdezte, van-e köztük valaki a felkelők vezérei közül. Jelentkeztek néhányan, és Pali behívta őket a laktanyába. Elmondták, mi a bajuk: az orosz megszállás, az államosítás, a kolhozosítás. Ugye a legtöbb munkás azért jött föl Pestre, mert elvették a földjüket. Ők tulajdonképpen azt akarják, mondták, hogy menjenek ki az oroszok Magyarországról. Pali egyetértett velük, meg is mondta nekik. Attól kezdve nem háborúztak egymással. A kiskatonáknak nem tiltotta meg, hogy a felkelők oldalán harcoljanak, ők akkor a Molotov-koktélokat már a szovjet páncélosokra és tankokra dobálták. 25-én délután is beszéltünk telefonon, amikor már benn volt a Kiliánban.
28-ig teljesen egyedül voltam otthon, nem ettem, nem aludtam, imádkoztam, rádiót hallgattam, telefonáltam. Pali mindig nyugtatott telefonon, közben a háttérből hallottam a harci zajt. Hát nem tudtam megnyugodni. Vasárnap, 28-án elhatároztam, hogy lemegyek a Kiliánhoz. Hiába ígértem meg Palinak, hogy nem mozdulok el otthonról, nem bírtam tovább. Lementem a Királyhágó tér–Böszörményi út sarkán lévő élelmiszerboltba. Ott álltunk sorban, és egyszer csak megláttam az ávós szomszédunkat jönni a Királyhágó utca felől. Megijedtem. Úristen, ha valaki rájön, hogy ez ki, meg is lincselhetik. Kiléptem a sorból, odamentem hozzá, és mondtam, hogy menjen el a környékről, ahol fölismerhetik.
De a család! – válaszolta. Mondtam, hogy a család rendben lesz, ha itt kapok valami élelmet, viszek nekik. Így is történt. Krumplit, tarhonyát és halkonzerveket vettem, ami éppen volt a boltban. Hazamentem, és kit találtam ott: Takács bácsit, a gépkocsivezetőt. Kocsi nélkül, gyalogszerrel jött. Kérdezte, mit tudok az ezredes úrról. Mondtam, hogy benn van a Kilián laktanyában. Kérdezte, voltam-e már lenn. Éppen most akarok menni – válaszoltam.
Végül ketten együtt lementünk a Kiliánhoz. Útközben Takács bácsi elmondta, hogy ő fegyveresen harcolt, de akkor nem volt nála a fegyver. Nem az Üllői úton mentünk, hanem a Baross utcán, és a Harminckettesek terétől kanyarodtunk arrafelé. Az Üllői útra kiérve összetalálkoztunk Zsuzsannával meg Marival. Persze óriási öröm volt, és már négyen húztunk a Kilián felé, amikor azt láttuk, hogy a Liliom utca sarkán egy csoport lapátolja a sittet, és egy nagyon magas ember kitűnik közülük. Civil felkelők és kiskatonák lapátolták Maléter Pállal együtt a törmeléket az összelőtt épületrésznél. Odaszaladtunk, ő is nagyon megörült, aztán letolt. Vittem fehérneműt, az olajos halból néhány dobozt, meg kekszet, mert nem tudtam, van-e ennivalójuk. Könyörögtem Palinak, hadd maradjak ott, de ő a leghatározottabban visszautasította: egy laktanya nem nőnek való, szó sem lehet róla!
Egyszer csak jött valaki, mondott valamit Palinak, ő odafordult hozzánk: most pedig gyorsan menjetek el innen, mert azt a hírt kaptam, hogy a Nagyvárad tér felől támadás várható. Ugye Nagy Imre 27-én tárgyalt először az oroszokkal a kivonulásról, ami 28-án állítólag meg is kezdődött. Hát ennyire kezdődött meg, hogy jött a hír, a Nagyvárad tér felől támadnak a szovjetek.Mi eljöttünk. Zsuzsannáék elmondták, hogy a Baross utcai lakásnak majdnem az összes ablaka betört, és hogy ők följönnének hozzánk az Orbánhegyi útra. Én nagyon örültem nekik, és attól kezdve jóformán állandóan együtt voltunk. Maléter Pál neve egyszer csak bekerült a köztudatba. Akkor még nem annyira a rádión, inkább a környékbelieken meg a felkelőkön keresztül, és elkezdtek jönni az ismerősök meg volt ludovikás tiszttársak levelei.
Azoknak, akik akkor még nem éltek, elképzelhetetlen, már nekem is szinte hihetetlen: folyt a harc, sebesültek, halottak az utcán, és közben volt villany, volt gáz, volt telefon, a postás kihozta a levelet és a táviratot. Itt van a fiókban például Pali nővérének a távirata: Hőstettedhez gratulálunk! Margit és családja.
31-én
szerdán megint összekaptam magam, és lementem a Kiliánhoz avval a szent elhatározással, hogy ott maradok. Győzött a forradalom, most már ott akarok lenni Pali mellett. Az Üllői útnál romokat és nagyon sok halottat láttam. A Nagykörúton és az Üllői úton is voltak fölborult villamoskocsik, leszakadt vezetékek. A halottakat mésszel öntötték le, a megdermedt mész szoborszerűvé tette őket. Óriási tömeg gyűlt össze a Kilián körül. Amikor szembekerültem a laktanyával, kötélkordonba ütköztem. Tudtam, ha előhúzom az igazolványomat, át tudok menni a kordonon, de nem mentem, mert hallottam, hogy a tömeg követeli: Maléter jöjjön ki. Vártam, mi lesz: kijön-e vagy nem? Miért követelik vajon? Egyszer csak kijött egy fiatal tiszt azzal, hogy Maléter Pál nincs ott, elment a Parlamentbe.
Közben hallottam, hogy Paliról beszélnek körülöttem. Olyan mondatok maradtak meg az emlékeimben, hogy nagyon-nagyon rendes ember, öreg szivar, de nagyon rendes ember! Mire a másik: nem is olyan vén szivar. Én csak hallgattam, és gondoltam magamban: ha tudnátok, hogy én vagyok a felesége! Olyan jó volt hallani, hogy mindenki felsőfokban beszél róla. Egyszer csak elhangzott, hogy menjünk a Parlamenthez, és Malétert a kormányba! Igaz, hogy Mindszentyt is javasolták. Én nem vagyok Mindszenty-ellenes, mert diákkorom emléke, hogy hallgattuk a beszédeit, engem ő bérmált a Bazilikában, inkább tiszteltem, de arról meg vagyok győződve, hogy politikusnak rossz lett volna.
A tömeg elindult az Üllői úton a Kálvin tér felé, hogy mennek a Parlamenthez, én viszont iszkoltam haza. Sötét lett, mire az Orbánhegyi útra értem. És ezt mind gyalog, de akkor fiatal volt az ember, rá se rántott. Hazaérve láttam, hogy nyitva van a kocsibejáró kapu, amit soha nem tartottunk nyitva, és benn áll egy Pobeda. Égett a belső világítás, és meglehetősen torzonborz emberek ültek benne. Mentem a kerten át a följárathoz. Az emeletre vezető lépcső aljában szintén ült egy torzonborz, aki megállított és megkérdezte, hová megyek. Igazolnom kellett magamat. Pali éppen az emeletről jött le, nagyon dühösen. Kiderült, hogy nem tudott bemenni, mert az esőköpenyében maradt a kulcsa.
Bementünk a lakásba, és megkérdeztem tőle, kik azok az emberek, akik az autóban meg a lépcsőn ülnek. Azt mondta, hogy a testőrei, de a nevüket nem tudja, a lépcső aljában ülőt Bagarolnak szólítják a többiek. A periratokból, Iván Kovács László vallomásából tudom, hogy a Corvin közbe anarchikus beállítottságú emberek is kerültek, és amikor Iván Kovács meghallotta, hogy ezek arról beszélnek, hogy Malétert meg kell ölni, átment és szólt Maléter Pálnak, hogy hat embert kijelölt az őrzésére. Ők kísérték akkor haza. Lezuhanyozott, átöltözött, és sietett vissza. Annyit elmesélt, hogy az ezer nem tudom hány műszaki kisegítő katonát összehívta, és azt mondta nekik, aki haza akar menni, jelentkezzen. Őket elengedte, de az állománynak több mint a fele ott maradt. Azt is elmondta, hogy néhány napja ömlik az élelmiszer a Kiliánnak, kimondottan nekik hozzák vidékről. Mivel a katonák nagy részét hazaengedte, a környékbeli házak lakóinak is jutott az ennivalóból.

Arádióból hallottam, hogy Palit vezérőrnaggyá léptették elő. Aztán 1-jén hallottam, hogy a honvédelmi miniszter első helyettese lett. Ennél a második hírnél aggódva kérdeztem telefonon: te, Pali, mi leszel még? Ha egy kis szerencséd van, a műszaki kisegítő alakulatok parancsnoka – válaszolta. Hát nem volt szerencsém. Pénteken este tudtam, hogy honvédelmi miniszter lesz, és annak sem örültem. Szombaton reggel megint hazajött és átöltözött. A kivonulásról szóló tárgyalásokra készülve az elegánsabb egyenruhát vette föl, csizmát és az antantszíjat. Nem nagyon tudtunk beszélgetni, de azt elmondta, a szovjetekkel fognak tárgyalni a kivonulásról. Megkértem, ha egy mód van rá, utána jöjjön haza, és mondja el, mi történt. Délután valamikor megállt az autó, Pali följött, és megkönnyebbülten mesélte, hogy nincsenek olyan követelések, amit ne lehetne teljesíteni. Egy kicsit meg is volt lepve tőle. Aztán ment vissza a Parlamentbe. Amikor arra kértem, hogy maradjon már egyszer otthon, akkor azt válaszolta: vasárnap egész biztosan hazajövök, de addig, amíg bizonytalan a helyzet, nem hagyom magukra a katonáimat.  Az utolsó beszélgetésünk egy telefonbeszélgetés volt november 3-án, szombaton este 8 óra tájban, a Mindszenty-beszéd után. Akkor mondta meg, hogy kimegy Tökölre. Én könyörgőre fogtam, hogy ne menjen. Ijesztő volt a gondolat, hogy Budapestről ki, a Csepel-szigetre, este tízre egy szovjet laktanyába. Azt tudtam, hogy a Budapestről kivont szovjet csapatok beásták magukat a város körül, ezért voltam megijedve, és egyre könyörgőbben kértem, hogy ne menjen. Ideges lett, és a végén egy kicsit katonásan rám szólt: értsd meg, hogy ez a diplomáciai szabályok szerint folytatódik! Itt teszünk pontot a délben elkezdődött tárgyalások végére. Délben mindent elfogadtak, de az aláírások még hiányoznak, és a műszaki feltételek. Az utolsó mondat, amit tőle mint szabad embertől hallottam, ez volt: értsd meg, itt most nem számít se feleség, se család, nekem ki kell oda mennem az életem árán is, mert az ország várja a segítséget! Egyesek szerint volt benne bizonyos fokú naivitás, hogy elhitte az oroszoknak, valóban elfogadták a feltételeket. Talán ennek a mondatnak a fényében ez másképp látszik.  A lakásunkban ott volt mindkét nővérem, és természetesen erről beszélgettünk. Másnap hajnalban, mint Budapest nagyon sok lakója, felébredtünk az ágyúdörgésre, rögtön bekapcsoltuk a rádiót, és hallottuk Nagy Imre felhívását. Ezután betelefonáltam a Parlamentbe. Egy fiatalember vette föl a kagylót Nagy Imre titkárságáról. Megkérdeztem tőle, hol van az uram, visszajöttek-e Tökölről.
Erre az volt a válasz, hogy: kérem, hívjon vissza negyedóra múlva! És ez alatt a negyedóra alatt mondták be a rádióban, hogy Nagy Imre fölkéri Maléter Pált és az általa vezetett tárgyaló küldöttséget, térjenek vissza hivatalaikba. Nekem azóta is az az érzésem, hogy abban a nagy riadalomban el is feledkeztek róluk, és ha én nem telefonálok, ez a rádióközlemény talán nem is hangzik el.

Az interjút 1998-ban, valamint 2013–14-ben készítette, és a visszaemléketést szerkesztette Molnár Adrienne.