Churchill ideült meg odaült

Posted by

Gábor György
2019. szeptember 3-án, Boris Johnson alsóházi beszéde alatt Phillip Lee konzervatív képviselő fölállt a helyérőt, s a Toryktól átbaktatott a Liberális Párt soraiba.
2017 óta amúgy 73 képviselő cserét frakciót az angol törvényhozásban, köztük például azok a munkáspárti képviselők, akik a párt antiszemitizmusával nem értettek egyet.
Churchill, aki talán volt akkora demokrata, mint Orbán, Áder és Kövér együttvéve (sem), 1904-ben a konzervatívoktól átült a liberálisokhoz, majd 1924-ben visszaült.
1994-ben Szabó Ivánék az MDF listáján kerültek be a parlamentbe, aztán 1996-ban új pártot hoztak létre, s megalakult a Magyar Demokratikus Néppárt frakciója a parlamentben.
Csak kiragadott példák. Tovább is van, mondjam még?
Ugyanis a helyzet az, hogy a modern parlamentarizmus alapszabálya, úgy is mondhatnám, a parlamentarizmus meghatározó lényege a szabad mandátumgyakorlás elve, amely a képviselői jogállás alapja. A szabad mandátum révén a képviselő képviselői tevékenységét autonóm módon alakítja, jogilag függetlenné válva a választóitól, a pártjától és a frakciójától, s kizárólag a meggyőződése és lelkiismerete szerint hozza meg döntéseit.
Hiszen megválasztásától ő nem a pártját, hanem az egész nemzetet képviseli.
(Hogy jól, avagy rosszul, arról négyévenként a választó hozza meg a döntését.) Nincs modern parlamentarizmus eme elv és gyakorlat nélkül, nem lenne semmilyen mozgás a parlamentben, s a képviselő a továbbiakban nem a nemzetet képviselné, s nem a lelkiismeretére és a meggyőződésére hallgatna, hanem a diktátumra.
Büszkeség tölt el, hogy annyian voltunk a Madách-téren, s emeltük fel szavunkat a színházak, a kultúra védelmében. És helyes, hogy undorral utasítjuk el az új házszabályokat, amelyek büntetőtáborrá alakítják át a magyar parlamentet és annak működését.
Csakhogy a szabad mandátumgyakorlás elve a demokrácia alapköve. Lehet kivonulni vagy pláne hátat fordítani a szavazáskor, ez utóbbi nagyon ütős, Goethe a weimari színház direktoraként el is bocsátott egy színészt, aki egy ízben az illetlen felét fordította a nézők felé, csakhogy elégséges válasz-e mindez arra, hogy a magyar törvényhozásnak a diktatúra a saját seggét tartotta oda, látványosan berekesztve a parlamentarizmus minden civilizált országban elfogadott és gyakorolt elvét? Mintha a politikusaink sem fognák fel, miről is van szó! És nem fogja fel a sajtó, nem fogja fel a honpolgár, senki sem fogja fel.
Igaz, miért is fognák fel? Egy alkotmányozó folyamatban a civilizált országok megszokott gyakorlata, hogy egy-egy névelőn, igekötőn vagy szinonimán is hetekig tartó vitákat folytatnak (az amerikai alapító atyák évekig), mi viszont olyan országban élünk, ahol megtörténhetett, mi több, dicsekvés tárgya lehetett, hogy egy alak, Brüsszel és Strasbourg között egy iPadon írta meg az új alkotmányt (amely persze olyan is).
A gyerekek – természetesen csak tizenhat éves korukig! – tanulhatnak hittant vagy erkölcstant (bruhaha!), de alkotmányos ismereteik nincsenek, s ha volna is tankönyvük, azt iPad-szerzők készítenék, akik ugyanúgy megbuknának szövegértelmezésből, mint a magyar nebulók minden évben a nemzetközi összehasonlító vizsgálatok során.
Marad tehát a hátat fordítás, meg az exodus a parlament folyosójára, amíg tart a szavazás.
Meg a csinosan és feltartóztathatatlanul építkező diktatúra.