Posted by M. Lengyel László
Évezrede, de a legszigorúbb történészi mércével mérve is legalább négyszáz éve tart Oroszország és (Nyugat-)Európa se veled, se nélküled viszonya. Orosz oldalról a bizánci államrezon, a keresztény ortodoxia, vele a cirill írásmód, a lakosság zömét eltartó földművelés tulajdoni és termelési viszonyai, az oldódni nem tudó önkényuralom képezte és képezi részben ma is a közeledés, az európai betagozódás akadályát, miközben a nyugati ipari és társadalmi forradalmak, az akár az oroszországiaknál is kegyetlenebb járványok, nyomorral és éhezéssel járó társadalmi átalakulások révén Európa végül kiszenvedte a gazdasági és kulturális felemelkedést hozó kapitalizmust, és ezáltal ma is élen jár.
Az oszmán–török birodalom elleni háborúk révén Oroszország kihagyhatatlanul és megkerülhetetlenül bejutott a politikai Európába is, és azóta tényezője minden lényeges geopolitikai mozgásnak. Mi, magyarok ezt a Rákóczi-szabadságharc, a napóleoni háborúk, az 1948–49-es szabadságharc, a két világháború majd 1956 és 1989 kapcsán érezhettük leginkább, és érezzük ma is, de ez kitérő. Ami a fősodor, hogy Európa nem tudja figyelmen kívül és magára hagyni, elszigetelni Oroszországot, pedig akár jól is járhatott volna egy ilyen megoldással. Viszont gazdasági érdekei, ha akarom, haszonmaximalizáló kapzsisága okán mindig odafigyelt a kezdetben Rusznak, később Moszkvai Nagyfejedelemségnek majd Orosz Birodalomnak, Oroszországnak, utána Szovjetuniónak és ma újra Oroszországnak nevezett sárkányországra.
És Oroszország bizonyos értelemben nagyon is tudatosan igyekezett megfelelni. Sikeres volt a Nagy Péter-i reformokban, Nagy Katalin diplomáciájában, majd megkerülhetetlen katonai erőt is fel tudott mutatni (és a krími háború óta a Nyugat fegyveres konfliktusban nem is tudott fölébe kerekedni).
Amiben viszont a legsikeresebb volt, az a nyugati kultúra elsajátítása. Bátran, minden túlzás nélkül állíthatjuk: az orosz irodalmat, zene- és táncművészetet, a színház- és filmművészetet az egyetemes kultúra élvonalába, a festészetet, szobrászatot és a tudományt illetően a kiemelkedő kategóriába sorolhatjuk. Vagyis Oroszország az 1700-as évektől mindig tudott annyit mutatni a Nyugatnak, hogy az a magáénak, be- és elfogadhatónak érezhesse.
Kínával vagy éppen Indiával összehasonlítva Oroszország így tudott hasonulni a világkultúra fősodrához. Még akkor is, ha Lomonoszov vagy Vernadszkij sokkal inkább helyi jelentőségű tudósóriás maradt, mintsem a világtudomány csillaga lett, ha a világnagyság Mengyelejev otthon inkább ismert a vodka formulájának megalkotójaként a nép körében, mint a periódusos rendszer felfedezőjeként.
A művészet templomai: Ermitázs – A művészet ereje – színes, feliratos olasz ismeretterjesztő film, 2019. Rendezte: Michele Mally. Közreműködő: Toni Servillo. Magyarországi bemutató: december 12.
A film ennek a bonyolult, ellentmondásos viszonynak az inverzét mutatja be. Azt, ahogy Nagy Péter megalapította Szentpétervárt és vágott ablakot Európára, ahogy az orosszá lett okos és hatalomittas német Nagy Katalin cárnő megalapozta az Ermitázs gyűjteményét, amely az itáliai és németalföldi művészettől kezdve a klasszikus franciákon át a különböző izmusokig hatalmas és gazdag gyűjteményt mondhat ma magáénak. Megismerkedünk az orosz nemesség és értelmiség viszonyával ehhez a művészethez és az annak alapját képező nyugati gondolkodásmódhoz, egyben megtudjuk, hogy hol és miben maradt el ettől Oroszország.Gazdag irodalmi hátteret kapunk, Gogoltól Dosztojevszkijen át a 20. század olyan költőóriásaiig, mint Jeszenyin, Majakovszkij, Oszip Mandelstam vagy Ahmatova. És megismerjük a politikai folyamatokat, a cárizmus önkényuralmi vakságától a gyekabristák majd a narodnyikok törekvésein át a bolsevikokig és a sztálinizmusig.
Hálás dolog a világ egyik legszebb városáról és annak legfontosabb múzeumáról filmet készíteni. A film alkotói ki is használják a kínálkozó lehetőségeket. Rokonszenves, őszinte narrátor, okos, hozzáértő megszólaltatottak, gondos operatőri munka, hatásos, de nem öncélú vágások, gondosan megválogatott zene, a tárgyhoz közvetlenül nem tartozó, de a témát felerősítő utalások, mint például a balettelőadások képei. Ezek mind növelik a hatást, megnyerik a néző bizalmát és kiérdemlik elismerését.
A fordítás gondos, alapos munka, de nem tudja levetkőzni az orosz kultúrával kapcsolatos magyar tudat ellentmondásait, féligazságait. Úgy alakult, hogy a művelt magyar számára Potemkin-falvak vannak, Patyomkin a páncélos, de maga a történelmi személy, Tauria hercege, a hivatalos szerető Grigorij Potyomkin volna, ezt illene tudni. Azt ugyanakkor nem várhatjuk el, hogy az Onyega-tóról elnevezett Onyegint ne Anyeginnak hívják, hiszen ő irodalmi hősként így van a köztudatban. Azt viszont tudni illenék, hogy a merényletben meggyilkolt II. Sándor cár halálának helyszínén emelt templom nem Vérző Megváltó, hanem Megváltó Krisztus Székesegyház a Véren. Itt ugyanis nem Krisztus, hanem a cár véréről van szó. Mindez persze bocsánatos és nem zavaró, de az igazsághoz hozzátartozik.
Egy biztos, aki megnézi ezt a filmet – és csak őszinte szívvel ajánlani tudjuk, hogy nézze meg – ettől kezdve, ha addig nem lett volna úgy, Csehov három nővérétől eltérően nem Moszkvába fog vágyakozni, hanem Szentpétervárra. Csak egyet tudjon: az Ermitázst úgy – ha egész napot tölt el is a múzeumban – soha nem fogja úgy látni, mint ahogy a film készítői bemutatják. Ennek fizikai akadályai lesznek. Annál is inkább ajánlatos figyelmes szemmel, befogadó értelemmel végignézni ezt a képsort.
Kép: Egy kincs az Ermitázsban: Madonna gyermekével (Leonardo Da Vinci festménye, 1490-91)
Az infovilág írása