A bosszú édes szertartása

Posted by

A stand-up hagyományosan a férfiak világa – Dana Diaz mégis ebben a közegben próbál szerencsét. Összebarátkozik egy hajthatatlan programozóval, Amandával, akinek szintén a férfiak között kell helytállnia. Dana bizalmába fogadja a lányt, és elárulja, hogy nemrég zaklatás áldozatává vált.
Elhatározzák, hogy megtorolják a sérelmeket egymás zaklatóin, hasonlóképp, ahogy az Idegenek a vonaton című Hitchcock-klasszikusban látták. De a bosszú édes szertartásába Dana számára más élmények is vegyülnek: a csalás, a paranoia és a bizalmatlanság olyan személyiségvonásait csalja elő, melyekről maga sem tudott. Úgy tűnik, a bosszúért komoly árat kell fizetnie…

[ 1 ]

– Következik, Daaaaana Diaz!
Szórványos taps hallatszott, ahogy a hangosítórendszert megkerülve felléptem a faemelvényre. A lámpák alatt még utoljára megigazgattam a blúzom alsó szegélyét, félresöpörtem egy sötétbarna hajtincset szájfényes mosolyom elől, majd a mikrofont marokra fogva, óvatosan letekertem a vezetékét az állványról.
Nincs értelme arra vesztegetni két percet, hogy kínkeservesen leeresszem az én szintemre – százhatvankét centiméterre a tízcentis magas sarkúmban, ami nélkül ritkán lépek színpadra.
– Üdvözlök mindenkit – kezdtem. – Dana vagyok, és ma este én vagyok itt a barna bőrű.
Vártam a kínos nevetgélést, de csak komor, sértett csend hallatszott, mint amikor a bárban lekapcsolják a zenét, majd száraz, fájdalmas köhögés követte. Folytattam.
– És nehogy azt mondják nekem, hogy menjek vissza oda, ahonnan jöttem, mert Amarillo a világ legszarabb helye. – Megint csend. A mikrofonállvánnyal játszottam. – Van itt valaki ma este Amarillóból? Senki? – Semmi huhogás. – Nem baj, én se vallanám be, ha nem ez lenne a melóm. Na jó, a hobbim.
Kicsivel több mint egy éve jöttem vissza Austinba, annyi szabadmikrofon-estet, vendégszereplést és bemutatót nyomtam le, amennyit csak bírtam, amivel bőven kiérdemeltem a helyet a Nomad nevű hely Harmadik Csütörtök című műsorában. De újabban nem vette a poénjaimat a közönség, és nem értettem, miért.
– Amarillóban nem sokat tud kezdeni magával az ember. Egy héliumüzem a második legnagyobb munkáltató a városban. Amikor gimibe jártam, a 7-Eleven mögött lógtunk, és – úgy csináltam, mintha beleszívnék egy léggömbbe, aztán magas, nyüszítő hangon azt mondtam: – „Hé, haver, ne stoppold a Spongya Bobot!”
Üres tekintetek. Ha a narkós hangom nem hangzott túl meggyőzően, annak csakis az lehetett az oka, hogy a gimis hétvégéim igazából mintaszerűen teltek. Jasonnel láttuk, mit tesznek a drogok a bátyjával, ezért nem is kértünk belőlük. Megjegyeztem magamnak, hogy ezen a hangon még dolgoznom kell, és nyomtam tovább a műsort. – Gyerekkoromban anyám a héliumüzemben melózott. Egészen sokáig abban a hitben voltam, hogy ő a szülinapi bohóc. – Szünet. – Óriásit csalódtam, amikor a nyílt napon bevitt magával.

Nézem a színpadhoz legközelebb eső sorokat, hátha látok egy barátságos arcot, de csak homályos tekintetű részegeket és egymáshoz nem illő tinderes randevúzókat láttam. Hagytam a gondolataimat elkalandozni a vakító fények mélységeibe. Jason, aki az írótársam volt, és tizennégy éves korunk óta a legjobb barátom, azt tanácsolta nekem még nagyon régen, hogy keressem meg a legbarátságosabb arcot, amikor nem vevő rám a közönség, és ennek az egyetlen személynek mondjam az összes viccemet. Ritkán nyertem meg magamnak a közönséget Jasonnek ezzel a trükkjével, de buktam már annyit az életemben, hogy megtanuljam, ennél sokkal többet számít, ha azt látják rajtad, hogy elég jól elvagy a színpadon, köszönöd szépen. Nincs annál kínosabb, mint nézni, ahogy valaki oltárian lebőg. Magamban el is neveztem ezt a szabály: Sose légy sebezhető.

Feszengtem, erőltettem a hangomat, hogy nagyobbnak hassak. A Los Angelesben töltött négy év után nehéz volt ellazulni ebben a súlytalan városban. Hiányzott a nyomás. L. A.-ben kemény volt a közönség, de engem is megkeményítettek; itt, Austinban a közönyükkel gyilkoltak. Mire eljöttem L. A.-ből, Jason alig állt már szóba velem, ezért aztán nem is vettem a fáradságot, hogy elmondjam neki, amit mindenki másnak elmondtam: szünetet akarok tartani, csak egy rövidet, aztán visszajövök. Csakhogy könnyebb volt mondani, mint megcsinálni. Amikor először mentem L. A.-be, öt évvel fiatalabb voltam, és nem voltam egyedül. Minden sokkal könnyebben ment Jasonnel, aki tudta, honnan jöttünk, és mennyire fontos, hogy folyamatosan nyomuljunk, nehogy véletlenül visszacsússzunk.

Erről ennyit. Négy év távollét után úgy éreztem, mintha megint mindent a nulláról kezdenék Austinban, azzal a különbséggel, hogy zsúfoltabb lett a standupos szakma és drágább a sör. A lepukkant lakásom bérleti díja néhány hónap múlva az egekbe fog szökni, amikor lejár a szerződés, és meg kell újítani, a borravalóból rám eső részből alig futotta az előadás után egy korsó sörre, és még mindig leizzadtam a lámpaláztól a romkocsmákban és kávéházakban. Huszonnyolc évesen talán még nem öreg az ember, de ehhez a munkához már az.
– Szeretnék köszönetet mondani anyámnak, amiért két DD-s monogrammal ajándékozott meg. – Célzatosan meredek le a mellemre, és megint csak szórványos röhögés a jutalmam. Á, a cicis viccek. A humor aranybányája. – Pokollá tette az életemet felsőben.
– Jó dudák! – kiáltotta be valaki a hátulsó széksorok valamelyikéből.
– Bobby Mickelthwaite, te vagy az? – Már emeltem is kezem, és a szememet ernyőzve nyújtogattam a nyakam, mintha a reflektorfény mögé szeretnék látni. – Semmit sem változtál hetedik óta. – Hunyorogtam. – Leszámítva, hogy… mit is? Á, igen, most sokkal rondább vagy.
Mintha a falnak beszéltem volna, a hang ezt kiabálta:
– Vedd le a blúzodat!
– Micsoda mélyenszántó gondolat – motyogtam, és eldöntöttem, hogy továbblépek.
– Mutasd meg a cicidet!
Néhányan lehurrogták. Valaki rákiáltott:
– Pofa be! – Éreztem a közönség dühének izgalmas vibrálását, de tudtam, hogy ha elszabadul, a bekiabálónak végleg sikerül elvonnia a figyelmet a színpadról. Elnyomtam a feltörő pánikot. Sose légy sebezhető, gondoltam. Mutasd meg nekik, hogy meg tudod védeni magad.
Megédesítettem a hangomat, hogy szacharin csöpögjön belőle.
– Ki bántott? – kérdeztem. Aztán a normális hangomon: – Vezeték- és keresztnevet kérek. Tudni szeretném, kit fizessek le, hogy megtegye még egyszer. – A közönség bizonytalanul nevetett az erőszak felvetésén. – Meg még egyszer. Meg még egyszer.
A bekiabáló ittasan motyogott magának valamit, de csak néhányan nevettek.
– Csak viccelek, emberek! – kiáltottam, és szélesre tártam a karomat. – Nem keresek én annyit. De esetleg létrehozhatnánk egy alapítványt, ami engem támogat.
Nevetés és hurrogás vegyesen, bár azt nem tudtam megállapítani, hogy a hurrogás nekem szólt-e, vagy a bekiabálónak. Végül elindult felé a kidobóember, úgyhogy én ott folytattam, ahol abbahagytam, áttérve a nappali állásom témájára. Felszaladt bennem az adrenalin szintje, meg a közönségben is, de nem volt jó érzés. Mivel nem voltak rám hangolódva, a bekiabáló csak összesűrítette a teremben meglévő mérgező energiát. Ne csukd be a szemed, figyelmeztettem magam. Ne pislogj, amíg meg nem nyered őket. De már fekete pöttyök ugráltak a látómezőm peremén.

Először a vad, ugató nevetését hallottam, aztán kiszúrtam őt magát is: a barátságos arcot. Nő volt, a fal közelében ült egy asztalnál, egy zöld neon sörreklám világította meg bongyor szőke haját. Egymástól távol ülő, sötét, karikás, nagy szempárt láttam, erős arccsontot, mosoly mögül kivillanó fehér fogakat. Nem értettem, korábban miért nem vettem észre – vagy akkor nem ült még a sörreklám alatt, vagy nem nevetett. Most úgy bólogatott, mint pitypang az enyhe szélben, elragadtatva hallgatta a mondókámat. Kiengedett bennem a feszültség. Megjegyeztem az arcát, és a hátralévő időben a közönséget néztem, ahogy addig, de a vicceimet kizárólag a pitypangnőnek mondtam, aki időnként hahotázott egyet. Könyörületesen gyorsan eltelt a tíz perc, és már téptem is kifelé a szőnyeggel borított emelvényről, ki a rivaldafényből, vissza a koszos klub hétköznapi sötétségébe.
– Nagy tapsot még egyszer Dana Diaznak! – kiáltotta a nem túl lelkes közönségnek Fash, a műsorvezető, miközben én átléptem az erősítő vezetékeit, és a terem szélén a bár felé vettem az irányt. – Következik…
Toby, a minneapolisi hipszter, aki azt tervezte, hogy nemsokára L. A.-be költözik.
– Búcsúztassuk hát nagy szeretettel! (Szórványos taps.)
Utána jön majd Kim, alias A Másik Lány, a súlyos szőke fürtjeivel és Courtney Love-os, hálóingre hajazó ruhájában, majd James, aki nadrágtartót hord és ukulelén játszik. Legvégül maga Fash Banner, a műsorvezető és szervező, aki harmadik lett az előző évi „A legviccesebb személy Austinban” versenyen. Nem volt kedvem végignézni őket, ahogy egyik a másik után sikert arat vagy leszerepel. A másik helyiségben akartam inni egy pohárral, és aznap este valami erősre vágytam.

– Egy whisky-szódát kérek – mondtam Nickynek, a csütörtöki csaposnak, miközben a háttérben Toby belekezdett a műsorába.

– Hadd hívjalak meg rá – szólalt meg egy hang a hátam mögött, miközben valaki letett egy hitelkártyát a pultra, majd odatolta Nickynek. Megfordultam, és a barátságos arcú nőt láttam.

– Kösz – mondtam. Nem voltam abban a helyzetben, hogy visszautasítsam az ingyenpiát, és még mindig melegség töltött el ez iránt az idegen iránt, aki átsegített egy gyenge fellépésen. Szemrevételeztem a szőke nőt, aki mellettem állt, vagyis inkább fölém tornyosult – bár az nem nagy kunszt –, és most közelről láttam, hogy kócos, göndör hajában vastag, platinaszőke melírcsíkok húzódnak, és a töveknél már megmutatkozik az eredeti sötétszőke szín. Kopott motorosdzsekijének kis álló nyaka miatt enyhén papos volt a megjelenése.

– Én is kérek egyet – mondta a nő Nickynek, és ekkor megértettem, hogy le akar ülni, és velem együtt inni. Most már késő volt tenni ellene, ezért fölemeltem a whisky-szódámat a nedves kartonalátéttel együtt, a színpadon lévő Toby felé intettem, jelezve, hogy maradjunk csendben, aztán elindultam a másik helyiség felé, hogy kiderüljön, utánam jön-e. Egy perc sem telt bele, megjelent az oldalterem ajtajában az italával, és az asztalom felé indult. Az erősítés itt nem szólt olyan hangosan, és a vendégek moraja is halkabb volt.
– Amanda vagyok – mondta kezet nyújtva. – Szerintem fantasztikus volt, ahogy elbántál azzal a részeg pasassal, és gondoltam, meghívlak egy italra.

Úgy történt, ahogy gyanítottam; látta az egész műsort, de csak a bekiabálás után kezdtem érdekelni. Így már nem is esett annyira jól az ingyenpia.
– Dana – mondtam, megrázva a kezét. – És köszönöm. Bár nem loptam be vele magam a közönség szívébe.
– Nem mindenki szereti hallani az igazságot – mondta Amanda. – De az ilyen pasasokat helyre kell tenni.
Az ilyen pasasokat. Ez már szinte aranyos volt.

Fordította: Szabó Olimpia

Amy Gentry: Aki utoljára nevet
21. Század Kiadó, Budapest, 2019
368 oldal, teljes bolti ár 3890 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 2917 Ft,
ISBN 978 615 595 5341