Az új Aréna

Posted by

Ágoston Hugó

Számomra az elmúlt napok legfontosabb eseménye a Puskás Aréna felavatása volt. A stadionépítési láznak sohasem voltam rajongója – a budapesti új stadion azonban maga a feleslegesség cáfolata, az „így igen!” példája, amely minden elismerést megérdemel. Igen, nevezzük nyugodtan a nemzet stadionjának, hiszen nem trafikokról vagy populista mázzal bevont kuriózumokról van szó.
A nemzet stadionja – Közép-Európa egyik legmodernebb, legnagyobb befogadóképességű, többszörös rendeltetésű építészeti remeke – a Népstadion, az eddigi létesítmény helyén épült, egyszerre jelképezve a folytonosságot és a korszerűség szükségletét, mondhatni a hagyomány és a modernitás egységét..
Nem vagyok híve statisztikai adatok felsorolásának (ebben nem lehet nagyon eredeti az ember), néhányat most mégis ki kell emelni: a létesítményben nagyszabású koncerteket, konferenciákat és más jellegű rendezvényeket is lehet tartani. A koncerteken mintegy 78 ezren vehetnek részt, a konferenciaterem 1500 fő befogadására alkalmas; futballmérkőzéseket mintegy 67 ezer néző szurkolhat végig. El ne felejtsem mondani: természetesen fedett, pontosabban lefedhető pályáról van szó, a pompás létesítmény szélessége 261 méter, hossza 316 m, legmagasabb pontja 52 m, a pálya és a küzdőtér összesen 11 ezer négyzetméter területű.
Más kérdés, hogy a folytonosság sajnos nem mutatkozik meg a magyar futball mai színvonalában és eredményeiben is. A magyar futball hőskorszaka, a Puskás, Kocsis, Hidegkuti, Grosics és a többiek nevével fémjelzett aranycsapat, amely először győzte le a labdarúgás szentélyében, az azóta szintén gyökeresen megújított Wembley stadionban a futball feltalálóit – az a csapat a mai napig nemzeti büszkeségünk, sajátos és előzmény nélküli jelenség volt, de ehhez vajmi kevéssé járul hozzá az, hogy azóta játékban és a kiváltott nemzeti lelkesedésben az utódai megközelíteni sem tudták.
Ha pedig a nemzeti lelkesedés kerül szóba, a magyar foci betegségei mellett beszélnünk kell a magyar szurkolók „betegségéről” is, nevezetesen főleg arról, amivel voltaképpen megalázzák a nemzeti érzést: a rasszista megnyilvánulásokról. Ez persze nem „hungarikum”, másutt is dívik, de a civilizált Nyugaton, a „nagy fociban” egyre kevésbé. Igazi rákfenéről van szó, egy kis szélsőséges csoport tönkreteszi rendes emberek, igazi nézők szórakozását, hazafias érzelmeinek kulturált kiélését, végül a nemzetközi szövetség büntetései, pályaletiltásai következményeként a labdarúgók munkáját is. Ez a gond Romániában is égető, azzal a külön érdekességgel, hogy az elvadult román szurkolók olykor nemzetközi meccseken nem csak a színes bőrű focistákat bántják, hanem – azokkal együtt vagy azok híján – a magyarokat gyalázzák, akarják kizavarni az országból. (A Román Labdarúgó Szövetség egyébként rendkívül súlyos büntetésre számíthat az UEFA részéről a Svédország elleni múlt heti meccsen tanúsított rasszista magatartás miatt.)
Ezek nélkül a merényletek nélkül mindkét ország labdarúgása szinte biztosan jobb eredményeket ért volna el. Mert most, idén, az Európa-bajnoki selejtezőcsoportjaikban elég gyengén szerepeltek: mind Románia válogatottja, mind a magyar tizenegy mindössze negyedik lett, nem szerzett kvótát a részben budapesti, részben bukaresti rendezésű 2020-as Európa-bajnokságra. Igaz, tavasszal vigaszágon még bejuthatnak a döntőbe, de ahhoz két mérkőzést kell megnyerniük.
Próbáljunk bizakodni. Már a gyönyörű Puskás Aréna miatt is.