A Becsületes Székely Esete

Posted by

Illyés Károly
Az esőzések előtti utolsó szép őszi napok egyikén megcsörrent a nagyon okos. 19 éve nem hallott hang köszönt rám.
– Demeter Áron vagyok, emlékezik –e rám, Illyés úr?
– Csak a lányokra és önre emlékezem annyi év után, Áron bácsi
Nevetett egy sort.
– Sárlikám (a picike úristennek sem mondaná Csárlinak) Füreden akadt dógom, meglátogathatnám, megvan – e még a ház? Csak egy órácskára zavarognék
– Megtisztel, Áron bácsi. A ház áll, mint Katiban a gyerek, szebb, mint valaha, várjuk szeretettel!
2000 júniusában, amikor hazatértem hajómról (akkor már nem magyar hajókon robotoltam) elérkezettnek véltük az időt párommal, hogy egy kedves házikóval nyomatékosítsuk a „honfoglalást” a néhány éve tulajdonunkba került, akkor még nagyon lepusztult birtokon. Egy ismerősöm említette, ismer egy székely atyafit, aki hazánkban igen szép faházakat épít. Jelenleg Kecskeméten dolgozik, a fogathajtó vébére pavilonokat, egyéb épületeket húz fel dicséretes szakértelemmel. Párom agyában rég megszületett az elképzelés milyen házat szeretne
Bevágtuk magunkat a kocsiba, irány Kecskemét. Némi keresgélés után megtaláltuk a székelyföldi Zetelaka jeles szülöttét, Demeter urat. Párom elrebegte jövetelünk célját, lenne oly szíves a mi házikónkat is legyártani és felépíteni? Megmutattuk a tervet, ismertettük elképzelésünket, mit szeretnénk, hogyan szeretnénk, miért szeretnénk. Az idős ács minden szakmai tapasztalatával, tudásával, sok jó tanácsával kiegészítve megállapodunk. Legyártja, elkészíti az utolsó ajtóig, lépcsőig a ház elemeit, azokat kamionnal áthozzák, a kész elemeket egybegyúrják. Maga az épület összedobása maximum egyhetes munkát igényel. Némi előlegre igényt tart, nehogy árnyékra vetődjön, ha meggondolnám magam. Ott helyben lepengettem az öregnek a megigényelt. dollárt, mert az euró bevezetése előtt voltunk még.
Ízes beszéde, nyílt tekintete, a referencia épületek minősége valószínűsítette, szerencsés kézzel nyúltam a maszatba. Az öreg huncut szemekkel vizslatott.
– Csak nem a csíkszeredai Illyés család leszármazottja? – bökte ki végül.
– Nem, a Kovászna megyei Illyés család szégyene vagyok. Szabad kérdeznem, miből szagolta ki származásomat?
– Hamiskás tekintetéből, az a védjegyük.
– Sok esetben másnak látom azt a bizonyos tekintetet! – cincálta frissen szerzett babéromat nőm. Megállapodtunk a terminusban, az apró részletekben, egy meleg kézfogás és már repültünk hazafelé.
Talán húszpercnyi robogás után tette szóvá a lány, mi böki a bögyét, azt a szépet.
– Charlie, egy rakás dohányt kifizettél egy vadidegen embernek, egy olyannak, akit életedben először láttál, még csak nem is hallottál róla. Fizettél, mint a katonatiszt, de egy huncut számlát, nyugtát sem kértél. Ennyire megbízol benne, vagy ennyire hülye vagy?
– Nevezd, aminek akarod. Ha valakiben megbízom, benne igen. Mi székelyek összetartunk. Nem szerencselovag, ő a Becsületes Székely!
Jelzőmmel elhíresültem baráti körben. Mondanom sem kell, ismerőseink, rokonaink szentül meg voltak győződve, hogy sem a suskát, sem a házat, de Demeter urat sem látom viszont ebben a büdös életben. Ahhoz képest napra pontosan jelentkezett, legyek olyan jó másnap reggel a vámhivatalba elzarándokolni, két kamionnal érkeznek, biztosítsak öt fő számára elhelyezést, napi étkezést. Péntekre befejezik, lehet költözni! Látni véltem az öreg huncut mosolyát. Évekig csak, mint a „Becsületes Székely Esete”, emlékeztek az esetre. Vannak még tisztességes emberek ezen a földön!
A majd’ húsz év alatt semmit nem változott. Ilyenkor az a kényszerképzetem támad, hogy csak én öregszem ebben a kurafi világban. Tisztességgel megvendégeltük, jókat dumáltunk. Ez enyhe túlzás, mert az öregből tíz percenként, ha kiszakadt egy-két szó. Na, de azért van az elfajzott székely, a Csárli fiú, hogy szóval tartsa a társaságot. Időnként megemelte a poharát és csak annyit mondott: no! Értem a székely nyelvet, ezért én is megemeltem a poharamat. Búcsúzáskor:
– Aztán a legközelebbi választáskor, ha átjön szavazni, el ne kerüljön minket, Áron bácsi!
Nagy szemeket meresztett.
– Sárlikám, Erdélyországban élek, dógozok, adózok, mér’ járnék át?
Elszégyelltem magam. Demeter úr maradt, aki volt. Becsületes Székely!