Szóbeli “tapizás”

Posted by

Ferber Katalin
A nyilvános bocsánatkérés megvolt, sokak megnyugodtak kevesebben ismét dühtől sistergő cikket írnak, alig van már itt látnivaló, haladjunk tovább, különben is jön a hétvége.
Hanem én nem nyugodtam meg. Olvasva az egymásnak gyakran ellentmondó véleményeket, nem azon lepődtem meg, hogy ismét a “megtapogatott”, nőiségében és emberi mivoltában megalázott hibáztatása történik. Nem, én egészen máson döbbentem meg.
Egy, ma már nem Magyarországon élő színházi ember képes volt leírni, hogy a most bocsánatot kérő , nemzetközi és hazai díjakkal bíró MŰVÉSZ a szerinte tehetségteleneket porig alázta, ő, a tanár, a diákjait. diákként. Nem esett nehezemre ezt elképzelni. Tudom, nem most van az ideje a relativizálásnak, de mintha túl sokan hiányolnának valamit a mindennpjaikból, mintha túl sokan lennének akik a mindennapi képzelt vagy valódi hatalmasságoknak kiszolgáltatva maguk is elégtételt kérnek, nekik is kell valaki aki alávetettjük, még akkor is ha ez csak néhány percig tart. Most épp egy művészről beszélnek, (akinek sejtésem szerint nem volt sem siker-deficitje, sem alávetettsége) de most azt javaslom, mozduljunk el ettől.
Az egyetem, ahol sok éven át dolgoztam, szexuális abúzusok sorozata után kénytelen kelletlen felállított egy a szexuális zaklatást vizsgáló bizottságot. Titoktartást ígért az áldozatnak, ugyanezt a áldozat mellett tanúskodóknak, az egyetem vezetése megígérte hogy minden tanár aki zaklat egy diákot, példás büntetében részesül. (Nem így történt, de ez egy másik történet.)
Már csaknem egy éve örülhetett kicsi és nagy ennek a progresszív intézkedésnek, amikor egy kolléga felvetette, hogy ideje lenne felállítani egy intellektuális zaklatásokat és erőszakot vizsgáló bizottságot is. Érvei sokunkat meggyőztek. Mi, tanárok a főnökeink hatalmi packázásainak, az órákra alig bejáró, de a bukástól nem félő agresszív diákoknak egyformán kiszolgáltatottak voltunk.
Rendszeresen végig kellett többünknek hallgatni valamelyik főnökünk szóbeli “tapizását”, erőszakos fellépését, mert neki hatalma volt. Nekünk csak a tudás adott hatalmat, de az semmit sem ért (a műmosolyon és az álságos közhelyeken túl) az egyetemi hierarchia közepén és tetején ülőkkel szemben.
Tehetetlenek voltunk a diákok agressziójával szemben is, mert ők hozták a pénzt (a komoly tandíjat) s a mi hozzáértésünk mércéje nem az óráink pedagógiai és szakmai színvonala, hanem a diákok létszáma volt.
Az erőszak verbálisan is az. A megalázás mások előtt, a szavak felpofozás helyetti használata nemcsak egy művésznek de bárkinek, aki szakmája és erkölcsisége mellett kitart minden nap eszébe juttatja, hogy miért teszi önfeláldozóan mindezt ha a hatalom minden nap kiharap belőle egy darabot. Szakmai hitelességéből, erkölcsiségéből belső tartásából.
Soha nem tudhatjuk, s e nyilvánosan bocsánatot kérő művész “esete” is ezt bizonyítja, hogy mikor milyen formában próbál megtörni bennünket a hatalom. Minden nap megtapasztaljuk.
Nemcsak a művészek a művészebbekkel de a tanárok a nemtanító felettesekkel, a beosztottak a nemdolgozó főnökeikkel, a vásárló a pénztárossal, s nagyon kevesen tudják hogyan védekezzenek agresszió nélkül.
Az ugyanis még egy perc erejéig sem csillapítja a hatalom gyakorlóját. Épp ellenkezőleg. Recept a verbális erőszak megelőzésére, a szakmai (és erkölcsi) erőszakra?
Nincs. Úgy tűnik hogy sokadszor kell lenyelni, a művészet (tudás) hatalma a hatalom tudatára cserélődött. Ördögi kör. Mondhatni, megállt az idő.

Kép: Ordibáló főnök. Facebook illusztráció