Beszélgetek az olvasóval

Posted by

Gaál Péter

Szinte lehetetlen, amire vállalkozom most. A hozzám hasonló detektívregény-olvasók dolgát megkönnyítendő, akik mindjárt a végén kezdik, elárulom, hogy ha bármiféle rendszer lenne ebben a mai egészben, az kizárólag a véletlen műve lehet. Az a helyzet ugyanis, hogy nincs mese, nem halogathatom tovább a restanciáim letudását, viszont vagyok annyira kényszeres – a finomabb lelkek lelkiismeretesnek mondanák -, hogy azokat se hagyjam függőben, melyek megtárgyalandóként nyomasztanak egy ideje.
Ma volt szerencsém pár szót váltani írásban egy kedves hölggyel, aki néhány dolgot mintha elolvasott volna tőlem. Három közhelyet tárt elém magamról – különböző emberektől különböző kontextusokban gyakran találkozom velük -, mégpedig: sok vagyok neki, nem vagyok elég gyakorlatias, pontosabban Ő gyakorlatias, valamint, hogy ő az interakciókat szereti, nem az olyasféle monologizálást, mint amit én folytatok. Istennek hála, az “egó” kimaradt, bár gyanítom, nem jártunk tőle messze.
Nos, mint régebbi Olvasóim tudják, én NEM monologizálok, hacsak annyira nem, mint mindenki. Én Önökkel beszélgetek. “Egyoldalú aktus lévén az ilyesmi nem beszélgetés!” De, beszélgetés. Pontosan olyan beszélgetés, mint az összes többi. Mert mi történik AZOKBAN a disputákban? Értek valamit valahogyan, kifejezem, érti valahogyan, majd kifejezi a választ, amit ő úgy ért, ahogy érti, én meg úgy, ahogy én értem. Már az egész szituáció – minden úgynevezett interaktív szituáció – csak olyan, hogy nem arra reagálok, ami kvázi a “valóság”, azaz “tőlem függetlenül létező tényállás”, hanem arra, ahogy ÉN A VALÓSÁGOT ABBAN A PILLANATBAN LÁTOM. És amikor elmúlt a pillanat?
Akkor kezdek el magamban motyogni. Módosítom vagy kiegészítem a mondókámat. FOLYTATOM A PÁRBESZÉDET.
A világról és a világgal való saját személyes viszonyról gondolkodni a világ leggyakorlatiasabb dolga. Minden gyakorlatias dolgok anyja. ENÉLKÜL NEM A SAJÁT ÉLETÜNKET ÉLJÜK, HANEM VALAKI MÁSÉT.
“Fölkeltél, bár nem ébresztett senki,
asztalhoz ültél, bár nem terítettek,
ettél, bár nem neked készítették az ételt:
ahol nem neked vetettek ágyat, ott térsz majd nyugovóra”, mondja a Defensor. Ugye, nem kell tovább cizellálnom? Mert nem fogom.
Ha pedig én sok vagyok valakinek, mennyi az egész Univerzum? Akár csak azok a szeletkéi, melyekkel élete során találkozik. Ezek mind-mind nem arra szolgálnak – nem azzal szolgáljuk velük magunkat, hogy átmenjek Rejtőbe, “ponyvaregény-író” lévén tőle nem veszik zokon az ilyesmit, pedig csak műfogás, igaz, Arany sokkal irodalmiasabban jött ki a nyelv csáváiból, a nyelvújítók meg egyszerűen csináltak egy új szót, ami vagy meghonosodott, vagy nem, ha nem, még mindig maradt a németből való tükörfordítás -, hogy felhalmozzuk, raktározzuk és naponta körüljárjuk őket, hanem arra, HOGY – tudjuk, Püthia, nem kell mutogatni – ÁLTALUK MEGISMERJÜK SAJÁT MAGUNKAT. Nem az összes arcunkat, még az egyetlent sem, hanem azt, ami semmi egyéb, mint TÁRGY NÉLKÜLI, TISZTA ÖNIDENTITÁS. Segédeszközök. Isten bőkezű ajándékai, ha úgy tetszik. Vagy ami engem illet, Eötvös bohócéi: van másik.
Rágják ezt kicsit.
Na de ha valaki úgy érzi, bőséges anyaggal rendelkezik, semmi másra nincs szüksége a Buddhává váláshoz? Avagy nem is akar Buddhává válni? Akkor nekem – aki egy forrás lehetek a számtalan közül – tényleg semmi dolgom vele. Neki velem. Felesleges egzisztencia, buddhai vagy pejoratív-triviális értelemben, lehet válogatni.
Jártak már Budapesten? Más nagyvárosban? Hogyne jártak volna. És erdőben? Persze. A legtöbb ember, ha megkérdezik tőle, mi van itt és itt, azt fogja felsorolni, AMI A SZEME VONALÁBA ESIK. Esetleg, amit LEJJEBB lát. LEGRITKÁBBAN – szinte soha – AZT, AMIT FELJEBB. Pedig higgyék el, érdemes felnézni. Egy teljesen más várossal találkoznak majd. És az erdő? Az erdőben fák vannak. Fák és MAGASLESEK. Tudják, miért működik a magasles? Azért, mert az erdőben – ott, ahol sok minden van a szemük vonalában – AZ ÁLLATOK NEM NÉZNEK FELFELÉ. Arra, amiről úgy gondolják, hogy onnét nem fenyegeti őket semmi. (Mert nem is fenyegethetné? De, fenyegethetné. Baglyok, hiúz, hogy csak kettőt említsek. Afrikában leopárd. Ott és másutt kígyók. Dél-Amerikában a hárpia, azaz majomevő sas. Egyebek.)
Persze mást se vesznek észre. Pár hete a (most) szlovákiai Taksonyfalván jártam. Ilyenkor mindig elmegyek bejárni az erdőt és a környéket. – Merről jöttél? – kérdezte a vendéglátóm, aki már várt, csak nem arról. “A kőpad felől.” “Van itt olyan? Hol?”
Van kőpad. Ha a kapuján kilép, a tőle jobbra eső második ház előtt. Ötödik éve lakik mellette.
Most már elárulom, mi volt a szinte lehetetlen: hogy az összes apróbb hátralékomat egy írásban letudjam, lehetőleg egy szálra felfűzve, időt és teret csinálva ezzel a nagy restanciáim abszolválásához (azt is elárulom, hogy nem sikerült, csak egy részét, de már ez is eredmény). Elkerülve azt a trendi stílusba csomagolt, előítéletes és felszínes, napi szintű szellemi maszturbációt, ami ugyan jóval nagyobb olvasótábor verbuválását tenné lehetővé, de senkit nem vinne sehova, se a Parnasszusra, se a pokolba, de még Epikurosz disznai közé se. Disputánk része volt a legelején említett hölggyel, hogy kinek is írok én? A régi fiúk régen tudják (a régi lányok is), az újak pedig megtanulják – nem, nem Menyhárt Jenő, bár tőle loptam: muszáj mennem, nem lesz szünet, éjjel-nappal sötét ügyek -, tehát a régi fiúk-lányok régen tudják, az újak pedig megtanulják, hogy MAGAMNAK. Nem önző dolog ez kicsit? Nem semmibe vevése az Olvasónak? Semmiképpen nem.
HISZEN Ő IS MAGÁNAK OLVAS.
És ha ez így van, márpedig így van, akkor számomra részéről a megtiszteltetés, a többi pedig szolgáljon az ő épülésére, amiként nekem meg az írás az enyémre.
Hiszen úgyis elfelejti hamarosan. Én is elfelejtem. De ez csak a felszín: MINDEN BENNÜNK MARAD. Akkor is bennünk marad, ha valamiért – széles a spektrum, a napi feledéstől a demenciáig – nem tudjuk előhívni. Ott van a legapróbb sejtecskénkig mindenünkben, és ha az utolsó legapróbb sejtecskénk is elpusztul, ott lesz valami másban. Valakiben vagy valamiben, mindegy. Valamit előidéz, és az a valami lesz ott, ami szintén előidéz valamit.
És ez így folytatódik, amíg világ a világ, és amíg már nincs szükség rá, hogy valami is folytatódjon, mert minden egyidejűvé válik.