Ferenc pápa a bűnösökről

Posted by

Perintfalvi Rita
Ferenc pápa azt mondta egyszer a vallási fundamentalistáknak, hogy „Néha azért imádkozom, hogy bárcsak egyszer ti is bűnt követnétek el, mert akkor megértenétek végre az Isten irgalmát!” Egy ideje gondolkozom én is arról, hogy vajon a bűn is lehet-e egyfajta spirituális tapasztalattá, sőt Isten megtapasztalássá? Ez most így biztosan blaszfémiként hangzik, de mégis, én már nem hiszem el azt a klasszikus teológiai gondolatot, hogy a bűn elválaszt Istentől. Nem igaz. Istentől semmi nem választ el. Ez egyszerűen képtelenség.
va_gyak_8.png

Viszont milyen gyakran csinálunk magunknak bálványisteneket. Öntjük magunknak az aranyborjút és körbe is táncoljuk, mert nem bírjuk kivárni, hogy Mózes végre lejöjjön a hegyről és elmondja az Isten üzenetét. Persze ez a Mózes is mi vagyunk, aki felment a hegyre, hogy megismerhesse az Istent. Csak mindez túl sokáig tartott és közben elveszett a remény. Felmerült a kétség, hogy talán nem is lehetséges közelebb kerülni ehhez az ismeretlen Istenhez, aki néha felhőbe, néha lángoszlopba burkolózik, hogy elrejtse magát. Elrejti lénye mélységét előlem. Néha olyan, mint egy vágyakat kelteni akaró szerető, aki csupán azért rejtőzik el, mert azt akarja, hogy keressem, hogy még jobban vágyjak rá. Megőrjít a hiánya, a távolság, amit érzek. Szétszaggat. Mert arra vagyok kódolva – így teremtett engem? – , hogy a közelében legyek. Ebből fakad minden, ami bennem élet.
Egyszer olvastam egy történetet egy fiatal férfiról. Gyilkos volt. Nem mintha az akart volna lenni, de olyan helyre született és olyan környezet vette körül, ahol a nehézkedés súlya kegyetlenül erősebb volt, mint a kegyelem, ami megtarthatta volna őt. Így ölt. Önvédelemből? Lehet. Mindegy. Börtönben ült. Ott tért meg, teológiát kezdett tanulni és arról beszélt, hogy egész életében érezte az angyalok közelségét, a jó és a sötét oldalt, amelyek küzdöttek a lelkéért. De ő elbukott. Mégis a bukása mélyén megtapasztalt valami egészen magával ragadót az Isten közelségéből. Akkor érintette meg őt igazán, akkor tudta felrázni őt. Nem a viharban és az égzendülésben, hanem a szellő lágy suttogásának. És akkor ő végre tényleg megnyílt előtte. A bűntudat és a gyötrelem vált kapuvá számára, ami képes volt magához engedni ezt a gyengéden közelítő szeretőt.
Nagyon sok olyan vallásos emberrel találkozom, tanítványaim, barátaim vagy akár a lelkészek, papok között is, na köztük leginkább, akik a világot fekete-fehérben látják. Akik az hiszik, amit Jónás is hitt, hogy az Isten csak azokat szereti, akik tökéletesek, akik bűntelenek. Ezért ők is mindenáron tökéletesek akarnak lenni. És ez a tökéletességi kényszer mániává válik a számukra, oly annyira, hogy spirituális gőg születik belőle. Mert tényleg elhiszik magukról, hogy attól, mert törekszenek rá és attól, hogy mert tényleg nagyon akarják, valóban tökéletessé is váltak. Szentté. Már itt a földön. Így aztán elítélnek mindenkit, akiben bármi kivetnivalót látnak. Aki nem passzol bele abba a világképbe, amit ők a tökéletességről alkotnak maguknak. Lázas szenvedéllyel gyűlölik például a melegeket, akik úgy szeretnek, ahogy szerintük nem kellene. Pokolra küldenek mindenkit, aki szerintük bűnös. Istenné lesznek. És ítélnek. Állandó szent háborút vívnak a maguk igazáért. Aranyborjút öntenek maguknak és elhiszik azt, hogy ismerik az Istent, akiről beszélnek. Pedig nem. Csupán gőgjük csalja meg őket. Azt hiszem minden spirituális úton a legnagyobb csapda éppen a gőg, amikor különbnek gondolom magam bárki másnál. Amikor a kiválasztottság és a szentség látszatában tündöklök. Hatalmas illúzió. Mert a gőg megfoszt mindentől, amit addig is eltértem.
A bűnös emberben van igazán csak alázat. Ő tudja, hogy mire képes a maga erejéből. Semmire. És ez az a kapu, ami valóban közel engedi Istent. Aki soha nincsen távol. Ott kopogtat az ajtón, néha gyengéden, néha szenvedéllyel. Mert ő is vágyik az emberre. Ahogy Magdeburgi Mechthild fogalmazta: „Nemcsak az ember szerelmes az Istenbe, de az Isten is szerelmes az emberbe.” Annyira kár, hogy az egyházak és a teológiák nem erről az Istenről beszélnek! Csak moralizálnak, kioktatnak. Ők is eltakarják az Isten valódi arcát. Aki maga a szeretet, sőt a szenvedély. És persze a gyönyör. Kimeríthetetlen.