Orbán Viktor végzetes tévedése

Posted by

Béndek Péter
Az ország rossz, az utóbbi évszázadban egyre rosszabb állapotba került. De messze nincs olyan rossz állapotban, hogy Orbán stabilizálni tudhassa benne az uralmát. Korosodó honfitársunk folyamatos radikalizálódása a politikai rendszer alakításában (az egyre koncentráltabb propaganda, az önkormányzatiság kivégzése, a parlamentarizmusban még rendelkezésre álló ellenzéki és sajtó-jelenlét diktatúrákra jellemző szűkítése, az iskolarendszer további gleichschaltolása), a politikai szabadság nem szűnő szűkítése, rokoni és szövetségesi körének leplezetlen, nyakló nélküli, minden szégyent mellőző anyagi gyarapítása, illetve eközben  az EU folyamatos rombolása arra utal, hogy se kedve, se lehetősége a rezsim konszolidációjára.
Mégis, a szakértők várakozásait rendre felülmúló (well, részben az aktuális forintgyengítésnek köszönhető) GDP-adatok és az ország lecsúszása közötti ellentmondás láthatóan nem érdekli a választóit; az ellentmondás feloldása — hogy ti. a különbözetet nagyobb részt ellopják — szintén nem. Az, hogy azért a büntetést — legújabban 700 milliárd forintot — az adóinkból finanszírozzuk, még annyira sem (de láthatóan az ellenzéket sem). Annak meg, hogy milyen hatékonysággal üzemeltetik az ellopott javakat (pl. egy Mátrai Erőművet), értelemszerűen túl bonyolult problémának kell lennie a választók többsége számára, amikor az egészségügy vagy az oktatás állapota sem mozgat meg sokakat, hiszen nincsenek sztenderdjeik, elvárásaik, nincs képzelőerejük. Aki teheti, elviszi a gyerekét nyugati oktatási rendszerekbe, aki meg nem, az úgyis képtelen lenne a kiállásra. Olyan egyszerű kérdések, minthogy miért kell az oktatásba és az alapkutatásba beruházni — mert a folyamatosan változó világban a kreatív, művelt elme lenne ennek az országnak az egyetlen, messze legfontosabb, rugalmas és megújuló erőforrása — a legtöbb ember szemében túl komplex átgondolást igényelne, meg egyébként is csak a pesti értelmiség vircsaftja (“nemzetellenes”).
Nincs ebben semmi szokatlan. Megint nem sikerült átvinni kompországot a másik oldalra.
Viszont kompország a mostani nagyon rossz szellemi, anyagi és erkölcsi állapotában is megmaradt kompországnak. A felcsúti hímfitársunk várakozása, hogy le lehet majd cövekelni akár az ázsiai parton, de leginkább — amit ő a legjobban szeretne — attól belátható távolságban, még az áramlásban, afféle bójaként, legalább akkora tévedés, mint nyugatos meggyőződéseket várni liberális eszközök húszévnyi (korrupt) alkalmazása után. Ez a nép nem akar diktatúrát és nem akar közép-ázsiai politikai rendszert. A mélyen gyökerező lomhasága és fantáziátlansága éppen úgy ellenáll ennek, mint a nyugatos létnek és erkölcsi-kulturális rendnek. És ebben az erőben előny is van, nemcsak hátrány.
Egy dolog, hogy az ország kritikus tömegének ellenállása a progresszív, nyitott, huzatos kultúrával és azt ezt szolgáló normákkal szemben megőriz valamit abból a közösségi intimitásból és kohézióból, abból a kulturális zártságból, ami az USÁ-ban egy eleve porózusabb, kisebbségi szintről (WASP) már negyven-ötven éve, Nyugat-Európában pedig ’89 óta fokozatosan múlik és esik szét. A jelenlegi anómiánkban több van az ember komplexebb igényeiből, mint amit a modernebb, innovatívabb társadalmak még lehetővé tesznek vagy egyáltalán látni akarnak. Egy másik dolog, hogy a kompország-lét évszázadai és az ezeréves nyugati minta sem múltak el nyomtalanul rajtunk. Az erőszakos diktátorok, a személyi kultusz, a politikai terror és az ezekkel létrehozandó zárt társadalom és autokratikus politikai rendszer — mint az Orbán-rezsim természetes végpontjai — nem olyasmik, amiket ebben az országban akár egy tört kisebbség is akarna, vagy konszolidációként élne meg. Ezt számos értékrend- és ismételt közvélemény-kutatás bizonyítja, amelyekben az égvilágon semmilyen elmozdulás nem történt az utóbbi tíz évben. Sőt hiába lenne Orbán még ötven évig uralmon, akkor se történne. A kontextus — a világ és az idő — zárja ezt ki.
Az a tehetetlenség, amellyel néhány napnyi hezitálás után Orbánék az önkormányzati választások eredményeire reagáltak (ti. nem tudták nem követni a rendszer természetes radikalizálódását), arra utal, hogy Orbán már a saját rendszerének foglya. Önmagában a torz arcával szembeni társadalmi méretű unottság, az eszközei iránt érzett — a hívei körében a korábbi lelkesültséget felváltó — érdektelenség, prosztó retorikájának végtelen kiszámíthatósága megakadályozzák, hogy termékeny fordulat még kijöhessen az országlásából; az, hogy ehhez olyan fordulatot kellene végrehajtani a vonalvezetésében, ami a rezsim óhatatlan megrendüléséhez vezetne, objektíve ugyanezt erősíti. Az ország lassú szétrohadása a kezei alatt tovább fog folyni, de a saját bankszámlájának hízlalásán túl ennek történelmi értelme már nagyon nincs. Minden egyes nap, amit még az ő országában élünk, újabb bizonyítéka lesz annak, hogy 2010 óta hiábavalóságon, tévedésen és erkölcstelenségen alapul az uralma.
A nép, amelyre ő úgy gondol, mint amit ismer és ezért manipulálhat — bár maga sem tudja — folyamatosan építi vele szemben a gátakat és menekíti magát előle. Ebben ugyan tovább rokkan és romlik, de legfeljebb taktikai értelemben, a túlélésért idomul, nem lelkesedésből. A törzsét csak hajlani engedik a gyökerei. Az ellenben, hogy a gyökeret — átplántálás nélkül — hogyan lehetett volna megerősíteni, hogy néhány tíz év elteltével tartósan termőre forduljon a koronája, Orbán képességeit jóval meghaladó feladatnak bizonyult. Nem csoda, (valódi) hazafiak eszközei is beletörtek ebbe az évszázadok során.

HaFr blog