Árpa Attila Karinthy Mártonról

Posted by

Balázsy Panna

A Karinthy Színház új, rendszeresen jelentkező rovatot indít, melyben a Karinthy Színház művészei, dolgozói, törzsnézői megosztják érzéseiket, gondolataikat a színházról és Karinthy Márton szellemiségéről. Elsőként Árpa Attila írását olvashatjátok. Engem nagyon megérintett.”Mészáros Márta hitt bennem, és Karinthy Márton hitt Mártának. Hittek benne, hogy el tudom játszani Oscar D’Onforiót, Fellini „Cabiria éjszakái” című művéből. Pedig én nem voltam jó ember.
Akkor biztos nem. Tíz évvel ezelőtt, amikor mindenem megvolt. Majdnem. Hiányzott, hogy a szakma is elismerje, hogy színész vagyok. Igazi színész. Tehetséges színész. Szerencsés színész. Csapnivaló színész. Mindegy. Csak legyek színész. És mint minden más akkoriban, ez is sikerült. A kritikusok dicsértek. Elismertek. A Revizor „remek karakterszínésznek” titulált. Karakterszínész! Én! Még jobb. Sikerült. Mert járt nekem. Ez is, mint minden más. Gondoltam én. Most már tényleg mindenem megvan. A színházi presztízst hozó köröket is gyorsan megjártam. Büszkélkedhettem, dobálózhattam szavakkal. Főszerep. Karinthy Színház. Mészáros Márta. Fellini. Revizor. Karakterszínész. Mindenem megvan. Mindent jól csináltam. Gondoltam én. Mekkorát tévedtem.
Az első próbára úgy érkeztem, hogy a taxis háromszor visszakérdezett, hogy ez a színház tényleg Budán van-e. És én háromszor megnéztem az üzenetet, amiben a címe szerepelt. Igen. Budán. Biztosan.
„Tehát ez az a hely, ahol színész lesz belőlem.” gondoltam magamban, amikor beléptem a színházterembe. „Elég kicsi.” gondoltam. Bemutatkozott nekem egy nő. Ő nem volt kicsi. És a mosolya még kevésbé. Ő volt Balázs Andrea. Ki gondolta volna akkor, hogy mi még mennyiszer állunk majd együtt színpadon. És hogy barátok leszünk. Nagyon izgultam, de jól lepleztem. A francokat lepleztem jól, ez a csodás, okos nő azonnal átlátott rajtam. Ahogy az a szerény, nyugodt férfi is, aki hozzám lépett. Karinthy Márton. Ez az ő színháza. Akkoriban még így gondolkodtam. De ma már nem. Ő maga ez a színház, és ez a színház mindenkié. Ő vezetett rá arra, hogy egyáltalán nem volt meg mindenem. Sőt. A legfontosabb dolog hiányzott. A tisztelet. Az alázat. Útközben, a nagy sikerek, a hírnév és az önajnározás közben valamikor, valahol elhagytam a tiszteletet embertársaim iránt, amit édesanyámtól tanultam. A tiszteletet a szakma iránt, amit édesapámtól tanultam. A tiszteletet a mozgókép iránt, amit Simó Sándortól tanultam. A tiszteletet színész társaim iránt, amit Balázs Anditól tanultam. És a tiszteletet a színművészet iránt, amit Karinthy Mártontól tanultam. A színpad nem egy hely, ahol hozzám hasonló imposztorok bebizonyíthatják az egész világnak, hogy milyen elképesztően tehetségesek. A színpad az a hely, ahol az alázatot és a tiszteletet ismerik el. Nem az számít, hogy a Revizor mit ír rólad. Amikor Karinthy Márton elgondolkodva bólogatott, és azt mondta: „Jó. Jó volt.” Az számít. És persze a közönség. Azok az emberek, akik villamosra szállnak miattad este 6-kor. Jegyet vesznek, pénzüket és idejüket feláldozzák, hogy téged lássanak. Ezt tanította nekem Karinthy Márton. A Karinthy színház nem az a hely, ahol igazi színész lesz belőlem. Hanem igazi ember.
Jobb ember.