Mártíromság

Posted by

Gaál Péter
(Na hiszen.) Az első kísértés szívtájék felől – szegény megboldogult Csengey Dénes AKKOR még nem tudta, mibe keveredik bele. Meg is állt a szíve harmincnyolc évesen, hála Istennek, sóhajtottak fel sokan, ugyanazok, akiknek kubai megfelelője Che Guevara, egykori szovjet megfelelője Majakovszkij, később Viszockij halálakor ugyanígy sóhajtott fel. A politika és a személyes erkölcs nehezen jön össze, úgy általában az Istennek se. Tudjuk, hisz benne van a Bibliában. Még egy vallást is alapoztak rá, ami államvallássá nyilváníttatván annak rendje-módja szerint belecsúszott ugyanebbe a csőbe. De hát bele kellett csúsznia. Ez – szintén – nem “jó” vagy “rossz” kérdése, hanem egyszerűen így működik.

A lehetséges világok legjobbika a lehetséges világ.

A mártírok mártír mivoltukban semmi másra nem jók, mint hivatkozási alapnak. Mintha ők is EZT – a mindenkori “ezt” – akarták volna. A mártírság mindig VISSZAFELE érvényes, egy ember életén belül is. Előbb konszummálni kell a szenvedést. Be kell teljesíteni. A szenvedő mártír még szimplán szenvedő.
A mártírium elkényelmesít. Úgy jön le, mintha belépő volna a korlátlan lehetőségek világába. Mintha a lehetőségek innentől valóban korlátlanok lennének.
Képzeljék el Rákosi Mátyást, a volt népbiztost, akit 1924-ben a Szovjetunióból hazaküldtek illegális pártmunkára. Ez mentette meg az életét, de ő akkor fordítva tudta. Az 1946-ban – jó okkal – kivégzett Hain Péter detektívfelügyelő (őt később a többi magyar háborús bűnössel együtt a század elején Amerikába emigrált, antitézisként jelképes nevű Himler Márton, immár mint amerikai ezredes hozatta haza) csapata fogta el 1925-ben, s ettől kezdve 1940 végéig megszakítás nélkül börtönben volt. Ez az orosz hadifogságot is beleszámítva tizenhét év. Először statáriális bíróság elé került, és csak nemzetközi tiltakozásra tették át az ügyét rendes bírósághoz. Az akasztófa árnyékában is kiállt az eszméjéért, éhségsztrájkról éhségsztrájkra, sötétzárkából sötétzárkára, a legnagyobb reménytelenség közepette is. Nehogy azt higgyék, bármit is mondanak Önöknek most, hogy Horthy börtönei szanatóriumok voltak Rákosi későbbi börtöneihez képest. Nem voltak azok. A kommunista börtönök az antikommunista börtönök gyakorlatát FOLYTATTÁK. Horthy tiszti különítményesei is csak eszmeileg különböztek Cserny József különítményeseitől, a Lenin-fiúktól. Ugyanaz megvolt itt is, ott is, a lelki gyötrésektől a testi gyötrésekig. Rusztek Lajos fegyházigazgató váci (Rákosi öt évet töltött a keze alatt) karrierje mindkét oldalról tökéletesen illusztrálja ezt. (Rákosit később Szegedre vitték, s ott már jobb sora lett.)
Rákosi, a vele együtt letartóztatott Vas Zoltán és a többiek hatalomra jutva egyszerre SAJÁT MÁRTÍRJAIK IS LETTEK. Annyi a különbség, hogy ezt csak életükben élvezhették ki, a duplikálás, mint például Rajk László maior és Nagy Imre esetében, már az utókorra maradt.

De hát nem kell messzire menniük aktuális példáért, igaz, az ismétlés az ő esetében a jövő titka.

Volt mártírium, nincs mártírium. Átadja helyét a hedonizmusnak és/vagy a bosszúvágynak.

S NEKÜNK a mártír? Mit ád nékünk? Mert az Isten jó, Ő jót ád. Nagypéntek nélkül nincs feltámadás, hogy egy másik társaságot idézzek az ő mártírjáról.
Mártír KELL.
Legjobb, ha mi magunk vagyunk azok, nemnem, ezt már megbeszéltük, a mártírium mindig a MÚLT. Voltunk. Már csak azért, is, mert ha ezt így ki tudjuk jelenteni, akkor innentől havaidizsi. Szépen lefogytunk, rá lehet rontani a hűtőszekrényre, hogy ne csak a fellegekben járjak. De minimum MÉG ÉLÜNK. Aktuálisan MINDIG jobban. Visszafelé a sajnálkozás – ami ELŐRE fele rémlátomás, ördögfestés, megidézés, huss, el, minél messzebbre – kimondott élvezet.

Tehát mit ad a mártír? HELYETTES ELÉGTÉTELT. Így mondja ezt a keresztény/keresztyén teológia Krisztusról. Nem nekünk kellett szenvedni, nekünk már csak a teli éléskamrával van dolgunk. Azért VALAMIT nekünk is le kell tennünk az asztalra, ezt a legkiegyezőbb pap se engedheti el: hinnünk BENNE. Jó, emberek vagyunk, akkor EZT KELL MONDANUNK. Különben is ellenőrizhetetlen. Isten esetében aligha elmismásolható, de e földi siralomvölgyben azért vannak lehetőségek. Mondjuk, amit elvárnak tőlünk, és ami egyben a saját jól felfogott érdekünk is, mert milyen mártír az, akire hivatkoznak, de a hivatkozók nem hirdetik emberi nagyságát? Azonosulunk az ESZMÉVEL, amit fizikálisan Ő jelképez. És ha eszme nincs? VALAMI azért csak van. Valami hablaty, ami persze Nélküle nem érne semmit. Ha ebből a kettősből kivonjuk a hablatatyot, marad Ő. Aki szenvedett, és akivel most már esszenciálisan egyek vagyunk.

Ilyenformán pedig valahogy MI szenvedtünk. Mi IS, de Ő már akkora magasságban trónol, hogy testi mivoltában nyugodtan mellőzhetjük. Húzzák ki az “is”-t nyugodtan. Aztán egyszer Ő meghal (külön öröm, ha mártíriumát megismételve), s onnantól többé végképp nem zavarhat.
Ha példát szeretnének, gondoljanak Jókai (Mór)icra, nem az íróra, hanem a “forradalmárra”. Irodalmi tevékenységén kívül egész életében Petőfiből és a Pilvaxból élt, noha – ellentétben számos kollégájával, például Arany Jánossal – a műveiben még a szigorú cenzúra se találhatott sok kivetnivalót. Ha “üldözték” is kicsit, szinte csak a rend kedvéért, az az aradi tizenhárom és a valóban üldözöttek sorsára semmiben nem hasonlított. Vénségéig eltarokkozgatott Tisza Kálmán “generálissal”, és élvezettel nézegette a róla készült dicsőítő karikatúrákat. Lándzsával és pajzzsal állt őrt a levert Szabadság teteme felett.

Még kedvenc étele, a tiroli máj, majd a rummal meglocsolt, tejszínhabbal gazdagított, jégbe hűtött görögdinnye is jobban eshetett ilyenkor.

Képen: Csengery Dénes