Az abszurditás határai

Posted by

Béndek Péter
A Szemlélek nevű portálon Gundel Takács Gábor — gondolom, sportriporteri minőségében — azt állítja, hogy a stadionokat annak okán kell megáldani, hogy “az isteni gondviselésnek köszönhetően elkészült időre ez az épület, minden egyes építőmunkás hazatérhet a családjához, és az Isteni gondviselést kérjük azokra is – szurkolókra, sportolókra, művészekre –, akik a jövőben ebben a stadionban Magyarországot képviselik.”
A szerző a dagályosságot maga mögött hagyó, már az ízléstelenség határait súroló cikkében in concreto a 200 milliárd körüli költséggel felhúzott Puskás-stadionban lezajlott ceremóniáról fejtette ki gondolatait, kb. mintha egy másik világból jött volna. De ez a kisebbik baj, szerző jöhet tőlem bármelyik világból, a NER-tévékből, Azerbajdzsánból vagy a Marsról, előtte illene azért tájékozódnia annak kapcsán, ahova érkezik.
Ebben az országban a “stadion” szónak sajátos konnotációi vannak, a továbbiakban ajánlom neki a még valamennyire is független sajtót, de leginkább az oknyomozó portálokat. Budapesten az utca emberét is. De itt ezen a blogon is épp legutóbb szemezgettünk a stadionok áraiból — mi más, mint a nemzeti büszkeség ürügyén. Tehát abból, hogy szerző (GTG) elég szégyentelenül az isteni gondviselést idézi meg, nagyon úgy tűnne, hogy ez jelentős mértékben a stadionokból és a taopénzekből élő NER-oligarchiát kegyeli, kevésbé az adófizetőket, akik állják a cechet. Az építőmunkásokat? Mert nem esett a fejükre egy betonelem? Ha csak így nem. De természetesen nincs itt szó semmilyen gondviselésről (a stadion körül biztosan nincs). Pőre evilági romlásról annál inkább, amelyet mióta világ a világ előszeretettel próbálnak az ebben érdekeltek verbális kenetekkel is igazolni.
A díszes (fő)papi sereglet az üres betonkaréjban a groteszken túl már az abszurditás határát súrolja egy olyan rezsimben, amely az egyházakat célzott támogatásokkal tartja mézesmedzagon (és egyúttal gyeplőn, ezek mind klisék ebben az országban, már leírni őket is hányinger-közeli állapotot ér), az egyházak meg sporadikus megnyikkanásaik mellett széles vigyorral kántálják, amit megrendel tőlük a világi Felsőség; abban a rezsimben, amely nevezett szurkolókat (és nem szurkolókat) kiforgatja a vagyonukból és a választott méltóságok naponta szegnek meg minden létező pietást és vallási előírást — miközben úton-útfélen, minden kanyarban (sic!) ezekre hivatkoznak. Ilyen körülmények között a műsoraival életét a tömegszórakoztatásra berendező szerző (GTG) csak egy újabb regiszterét kezdi használni az amorális népbutításnak: a “családjaikhoz hazatérő építőmunkások”, a “magasba kúszó nemzeti lobogó”, a “nemzeti imádság együtt éneklése”, a “magyar labdarúgó válogatottnak új otthont adó” (ti. korrupciós) központ nyálas-negédes, szervilis-hazug, néhol nagyon rossz történelmi időket idéző kontextusában a papok bevonulása elnyeri épp azt az értelmet, amitől — biztos mondhatom, bár nem vagyok felkent papja — Jézus Krisztus hátán ebben a pillanatban is futkározik a hideg: az Út helyett a helyben topogásét, az Igazság helyett az álszent hazudozásét és az Élet helyett az Ember halálát jelentő örök kudarcét, a lélek haláláét.
Mi a stadion nekem ma? Maga a keresztfa, amelyet megáld az egyház.