Bedő J. István
Minden kornak vannak pop-ikonjai. Ha az időcérnát visszatekerjük a spulnin: ma a rockbandák, az énekesek, korábban a behízelgő hangú gramofonsztárok, még előbb voltak az operett-, azelőtt meg az operadívák (a válogatás nem teljes körű). Amikor már a dívákból kifogyunk, megírják a nagy hírre jutott énekes/zeneszerző életét/tragédiáit – mert annak is van közönsége. Néha életében (Elton John), máskor idős-de-még-aktív korában, jobbára pedig utána.
Kálmán Imre az egyik „hiteles hungarikum”. Igaz, Bécs is szeretné magának kisajátítani, de azért azt már mégse… Életrajza nem csupán Wikipédia szócikk, hiszen özvegye, Kálmán Vera meg is írta közös éveiket. Kálmán Imre akkor is érdekes, ha éppen csak annyi történik életművével, hogy szerte a világon valahol éppen játsszák. Születése centenáriumához kapcsolódva film készült róla (Egy élet muzsikája, 1984, r.: Palásthy György, Kálmán: Huszti Péter) és szinte ennek nyomába érve jelent meg a feleség által írt visszaemlékezés (Emlékszel még, Zeneműkiadó, 1985).
Vagyis a főirányok már kielégítve, azóta meg el is múlt három és fél évtized, logikus tehát, hogy Vera asszony emlékei alapján zenés játék is szülessen mindebből – és hát hol másutt, mint a kamaránál is kamarább Spinoza színpadán. Sándor Anna szerzőségével kamaradarab íródott: úgy készült, mint a damaszkuszi acélpenge: igen sok tömörítéssel.
A narrátor az özvegy. Visszaemlékezik, mégpedig azzal az időponttal kezdve, amikor a 16 éves fruska megismerkedik a nála harminc évvel korosabb, sikerekben fürdő zeneszerzővel. Aztán újra átéli (és eljátsszák) az együtt töltött időket. A végeredmény igen rokonszenves, mert a családi és személyes vonatkozású párbeszédekből, illetve Vera átkötő szövegeiből felsejlik a tíz viszonylag békés év, ami megismerkedésüktől a Bécsből menekülésig tartott, utána meg az emigrációs évek, a betegségek, az utazások, a megbecsültség negyedszázada.
Vera Kálmánt – szül. Makinszkaja – Sajgál Erika játssza. A tüneményesen butuska, statisztálkodásra áhítozó rajongótól kezdi, az estélyekbe, társasági életbe beleszédülő dámán át a sokgyerekes anyukáig és a felelős társig jut el. Nem tudom, a valóságban Verának valóban fogalma sem volt, hogy mit jelent egy Ausztriában élő-dolgozó, zsidó gyökerű híresség számára a barnainges veszedelem közelsége és közeledése – mindenesetre Sajgál ezt a szemellenzős tudatlanságot remekül érzékelteti. Meg azt is, amikor túlzottan megperzselődik egy udvarlójától, és elhagyja férjét.
A majdnem mindenben (tánc, ének, színjátszás) maximum negyedtehetségű kislányba Kovács István megözvegyült Kálmán Imréje már érett fővel habarodik bele. Úgy is viselkedik a megismerkedéskor, mint egy elkésett kamasz, utóbb pedig – ahogy elvárható – tökéletes úriember. Szerényen, kissé zavartan viseli Kálmán/Kovács a rajongást, a felhabzó társasági celebkedést, de a legjobb pillanatokat akkor adja, amikor a szemére lobbantja a feleségének, hogy Európából menekülni kell.
Szerencsére a szövegkönyv (dramaturg: Fabacsovics Lili) és a rendező Czeizel Gábor hajlékonyan igazodik a két alapvetően prózai színészhez: Vera éppen csak jelzésszerűen énekel, táncol, a zeneszerző még annyit sem, de el tudják hitetni, hogy képesek lennének rá… Végül is a magánéletüket látjuk, nem a bécsi teátrumok színpadát. Az a tény, hogy némi zongorakíséretet kapnak a háttérből (Nagy Attila), kellemesen egészíti ki a minimáldíszletet, a jelmezek is jelzésszerűek, mégis pont eleget adnak az illúzióhoz.
Kálmán Imre valójában klasszikus zenéket szerző művésznek készült, csak hát első szimfóniája (örök fájdalom!) megbukott. Ám a belőle áradó muzsika megtalálta a közönségét. Érdekes kísérlet lenne, ha egy kellően invenciózus zeneszerző megvalósítaná a mester álmát, és 3-4 perces műveiből nem potpourrit, hanem szimfonikus művet láncolna össze. (Éppen fordítva, mint ahogy Schubert műveiből rakta össze Berté a Három a kislány címmel futó negédet.) Bizonyára még az is sikert aratna – a popslágerekből összerakott ún. jukebox-musicalek sikereinek korában.
Fotók: Gergely Bea (GB), Véner Orsolya (VO)
Címkép: Kálmán Imre és felesége