Játékosok és a játék

Gaál Péter
A politika pragmatikus műfaj. Nem eszmékről és ideákról szól, hanem stratégiáról és taktikáról. Akkor az eszme – ha van olyan – sima hasbaakasztás? Nem egészen. Az eszme – ami manapság a szakrális hátteret helyettesíti -, vagy a vallás – ami manapság a vallást helyettesíti – hivatkozási alap. Redukálják ezt a kifejezést, és marad az “alap”. Amire – elméletben – a további felépítményt felrakják. A bökkenő az, hogy nem csak elméletben. Gyakorlatban is, mert NINCS MÁS VÁLASZTÁS.
Valahogy hozzá kell rendelni. Bele kell passzintani? Kellene, de mivel azt nem lehet, jön a félrevezetés. Olyasmi, mint amikor azt a fehérjemasszát, amit különböző gyártási maradékokból, térfogatnövelőkből, sókból és egyebekből összeállítanak, sajtnak nevezik. Virslinek. Felvágottnak. Tejfölnek.
Viszont az eszme/vallás is marad.
VALAMI marad belőle, tudniillik ő az alap. Ha nem marad, vége a szórakozásnak. De akkor is vége, ha csak “valami” marad belőle, ugye? Akkor is, bólogathat a bölcs Olvasó. Egyedüli különbség az időtartam. Hogy MIKOR omlik össze a felépítmény. Maradéktalanul nem lehet megfelelni egyetlen eszmének/vallásnak sem. Illetve meg lehet, csak nem “úgy”. Nem szó szerint. A kézzelfogható világ a valóság MÁSIK fele, tudják. Analógja, amitől viszont emitt azt várják, hogy ugyanolyan legyen, mint amott. Nem veszik tudomásul – soha nem is vették, még akkor se, ha például az Egyházról szóló összes keresztény tanításban benne van, lásd “láthatatlan Egyház” -, hogy AZ itt EZ. (Kérdés persze, mi az “ez”. Az álsajt nem a valódi sajt analógja, hanem a hamisítványa.) Nem analógként kezelik, hanem megvalósítható fikcióként. Aztán, mivel nem analógként kezelik, és nem is megvalósítható, rendre kiderül, hogy tévedés volt, és jön a következő próbálkozás, hogy majd arról is kiderüljön.
Illetve jön a hamisítás. Az a könnyebbik út. Az Orbán-éra ennek tökéletes illusztrációja. Hogy ezzel (sem) lehet kibújni semmiből, azt az Orbán-éra vége fogja illusztrálni, nem is olyan nagyon sokára, történelmi távlatban semmiképpen nem.
Ez a tévedés – az analóg és a duplikátum összekeverése – minden számonkérés legfőbb sarokpontja, magánélettől a közéletig, pedig nem az “elkövető” tévedése volt, hanem a SZÁMON KÉRŐKÉ. Valahogy úgy alakult, hogy az emberek többsége itt is nélkülözi az elemi következetességet. Így esik nekik jobban. Amit – ha nem antropomorfizálják – egy állattól elfogadnak, egy embertől nem fogadják el. “Így és így tudja kifejezni a szeretetét.” Állatban megy, emberben nem megy, tisztelet a kivételnek. Ilyen kivétel volt Federico Fellini, amikor a kérdésre, hogy a vele rosszul bánó Zampanót miért nem hagyja ott, az Országúton hősnője, Gelsomina szájába adta a választ. “Azért, mert olyan, mint a kutya. Bármit is érez, csak ugatni tud.”
És kérem, a politikusok se kivételek. A játékosok.
A politikus ugyanis játékos. NEM uralkodó, pláne nem szakrális uralkodó, hanem játékos. Mindig is az volt, mert ha nem az volt, akkor nem politikusnak nevezték, hanem fáraónak, királynak, császárnak, ókori (nem pejoratív) értelemben vett diktátornak, arkhónnak, sahnak, kalifának, szultánnak, cárnak, dózsénak, kánnak-kagánnak, atamánnak-hetmannak, sógunnak, nagyhercegnek, hercegnek, (összefoglaló néven) bárónak, daimjónak, szpáhinak, és így tovább (akik egyébként politizálhattak, csak a “polisz” és az ő viszonyukban volt egy olyan plusz, amit a puszta tevékenység nem fedett le).
A játékos az ADOTT játékhoz kénytelen alkalmazkodni, nem ahhoz, amit ő annak elképzel. Ez a magánéletre ugyanúgy vonatkozik. Bízzanak benne, hogy ha beválik, az az analógiáknak is meg fog felelni. Ha meg nem válik be, lehet bármily szép ELMÉLETBEN, maximum utópiának számíthatják be.
No és az erkölcs? AMI MEGFELEL A TEREMTÉS (bármi légyen is az) TÖRVÉNYEINEK, DEFINITÍVE CSAK ERKÖLCSÖS LEHET, mert a teremtés – a fizikai univerzum – a metafizikai univerzum analógja, az erkölcs pedig az ennek leképezésére tett kísérlet.
A feladat nem a képzelgés, sem a sajnálkozás, hanem a FELISMERÉS.
A játéknak csalással nem lehet megfelelni. Ideig-óráig lehet vele nyerni, de az nem valóságos győzelem, hanem hamis győzelem, ahogy hosszú távon a hamis élelmiszereket is meg fogják sínyleni. Orbán Magyarországát is. Rengetegen bedőlnek, Önök ne tegyék. Azt se tegyék, hogy napi eseményekből általánosítsanak. Hogy pillanatokat örökkévalóságnak képzeljenek. A sajtó ebből él, Önök ne ebből éljenek. Az újságíró nem azért írja, hogy “XY szerint”, mert azt gondolja, hogy XY szerint, hanem mert egyrészt nem akar sajtópert, másrészt mert akkor nem az elemzés a dolga, hanem a tudósítás. És amikor elemeznek? Akkor Önöknek elemeznek. Kitöltik az időt vagy teret ezzel-azzal, ismét tisztelet a kivételnek. Egy párkapcsolatban se azt csócsálgassák, hogy percről-percre mit mond a másik, vagy miért mondja. Azért mondja, hogy örüljenek, vagy azért, hogy bosszankodjanak. Aztán vagy lesz belőle valami, vagy nem (legtöbbször nem, vagy nem úgy). Minél távolabbról képesek a dolgokat szemlélni, annál jobb.
Legfőképpen pedig NE KEVERJÉK ÖSSZE A JÁTÉKOSOKAT A JÁTÉKKAL. Ne azon rágódjanak, hogy Karácsony vagy bárki ugyanolyan-e, mint az előzőek, legfeljebb azon, hogy jól taktikázik-e. NEM RAJTUK MÚLIK. Hosszú távon teljesen irreleváns, hogy ők személy szerint kik, és mit csinálnak. A mostani választásoknak nem az a hozadéka, hogy minden tökéletesedik (micsoda kifejezés!), hanem az, hogy a lappangó – foltokban – elkezdett megmutatkozni. Nem a jövőbeli csodáról szólt, hanem a jelenbeli csődről, amit – fájdalom – jövőbeli csőd fog követni. Majd persze valakinek a nyakába varrják, ennek és annak, mert az ember nem szeret absztrakciókban gondolkodni, de a játék – más játékosokkal – folyik tovább. Akik elé a “sors” ugyanazt a dilemmát tárja majd: csaljon, vagy alkalmazkodjon akkor is, ha nem szeretne.
A játéknak mindegy, mert se veszíteni, se nyerni nem tud. Mindkettő benne van. A választás a játékosok privilégiuma.