Posted by Kocsis Tamás
Első történet
december 25-én anyám az ostromra átalakított pincében főzte a háborús karácsonyi ebédet, amikor apám lehajtott fejjel belépett a békeidőben fáspinceként használt bunker frissen épített vasajtaján, és annyit mondott: „Zsilinszky Bandit tegnap Sopronkőhidán felakasztották. Mint az aradi vértanukat”. A hírt az akkor még működő telefonon „mindentudó” kollégáitól kapta, az egykori Est-lapok legendás székházából, a Rákóczi út 54-ből, ahol soha, egyetlen pillanatra sem állt meg az élet. Nem tudom miért, ekkor az villant belém, hogy a szerkesztőséggel szemben éppen a Hauer cukrászda áll, és a Bandi bácsitól ott kapott gesztenyepürék…
Bajcsy-Zsilinszky Endre volt életem első halottja. S emlékezetem szerint életemben először sírtam el magam karácsonykor. És hogy kerek legyen a történet: alig egy órácskával később, a leves kanalazása közben derékba találta egy Rákospalota felől becsapódott akna a kertünkben a ház falára felkúszó lilaakácunkat. Megmaradtunk, s a makacs növény is túlélte a találatot: ma, több, mint hat évtized múltán is megnézheti bárki az Amerikai út 45. erkélyeinek lábánál.
Amikor pár éve Jeruzsálemben jártam, ott jutott eszembe: az én akácom úgy ragaszkodik az életéhez, mint a Szentírásban megörökített, a legenda szerint elpusztíthatatlan krisztusi olajfák a Getszemáni kertben…
Második történet
Péter Jánost – a református püspökből lett későbbi külügyminisztert – lenyűgöző műveltsége és nyelvtudása egyaránt indokolta, hogy már 1946-47-ben tagja lett annak a magyar delegációnak, amelyik végül aláírni kényszerült a 2. világháborút lezáró és gyakorlatilag Trianont megerősítő párizsi békeszerződést. 12 évesen az Amerikai úton, a lakásunkban ültem a szomszéd szobában, amikor újságíró édesapámnak, az akkor gyakran a Kisgazdapárt „szürke eminenciásaként” emlegetett Dernői Kocsis Lászlónak azon háborgott, hogy Mihály román király (akit akkor még az őrzött még a trónján, hogy – eltérően Horthytól – ő 1944-ben sikeresen szembe fordította Romániát Hitlerrel) Franciaországban személyesen lobbizik a győztes nagyhatalmak külügyminisztereinél Erdélyért.
– Tudom, nekünk sokkal nehezebb, de azért csak megpróbálhatnánk – morfondírozott hangosan. – De van Kodály Zoltánunk, meg ha más nem, legalább Dálnoki Miklós Béla. Ő mégis Horthy tábornokából lett az új Magyarország első miniszterelnöke. Őket kiküldhetné Tildy, és ezt még Rákosinak sem lehetne oka kifogásolni. Együtt felhívták telefonon a köztársasági elnök rezidenciáját, az Esterházy palotát. Péter János után apám beszélt Tildyvel. Amennyit én hallottam, ennyi volt?
– Zoltán beszél Rákosival, aztán visszahív.
Tíz perc múlva Péter Jánosnak ez a hite és reménye hamvába hullt. Mint kiderült, Rákosi közben Vorosilov marsallal beszélt, aki a szövetséges ellenőrző bizottság elnökeként hivatalosan is gyakorolta a békekötés előtt a – finoman fogalmazva – „főhatalmat” Magyarországon. Neki mondta el Tildy, én már hallattakból támadt szomorúságának lehettem a fültanúja?:
– Rákosi közölte az elnök úrral, hogy Vorosilov elutasított minket. A marsall kemény volt, kijelentette, meg ne próbáljuk.
Péter azért – másokkal együtt – próbálkozott Párizsban: az eredményt ismerjük és nyögjük…
Harmadik történet
1956. november 2.-án este szólt nálunk a telefon, s a kialakult „válság házirendnek megfelelően én vettem fel a kagylót. Köszöntem, és bemondtam, ki vagyok.
– Tildy Zoltán beszél. Apádat szeretném megkérdezni, nem tudja-e véletlenül, hol van Kádár János?
Nem tudta.
Ahogyan akkor sem, amikor pontosan 24 órával később, november 3.-án este ugyanezen a telefonon Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke kérdezte ugyanezt,
– Nem tud apád valamit Kádár Jánosról?
Nem tudta, de azt javasolta az elnöknek, maradjon benn a Parlamentben, mert az biztonságosabb, mint otthon…
Majd következett november 4…