A zene piaca

Fábri Péter
Egy barátom fanyalgó megjegyzést tett a közkedvelt szórakoztatóipari zongorista, Havasi Balázs londoni koncertje kapcsán. Nekem viszont ez sok mindent juttatott eszembe arról, hogy mit tekintünk művészetnek, miért fizetünk közpénzt az egyik művésznek (nem saját elhatározásunkból) és miért vesszük meg a jegyet a másikra (saját elhatározásból).
Szerintem Havasiról önmagában nem érdemes beszélni, én meghallom ezt a fajta zongorázást (Richard Clayderman, Szentpétery Csilla, stb.) és menekülhetnékem támad.
Az sokkal érdekesebb, hogy miért siker ez és mit üzen az emberről, a művészet jelentéséről általában, stb. És hogy vajon milyen gondolati vagy más eszközeink vannak arra, hogy elválasszuk azt, amit egy művelt (vagy magát annak tartó) közeg giccsnek nevez, attól, amit művészetnek tekint (érzékel).
Továbbá szó van itt az erőforrások elosztásáról is. Arra, amit magasművészetnek nevezünk, Európában ma többnyire közpénzt adnak – amit meg nem nevezünk annak, arra (Magyarország kivételével) többnyire nem adnak közpénzt.
Nehezen tudom elképzelni, hogy Havasi bármilyen közpénz segítségével meg tudna tölteni egy arénát Londonban – ez tehát azt is jelenti, hogy ő egy valóságos piacon adja el a kulturális áruját. Aki viszont közpénzt vár a kulturális árujáért cserébe, jól teszi, ha viszonylag szerényen bírálja azokat, akik a magukét el tudják adni a piacon.
Az adófizetőknek – akik a közpénzt összeadják – rtikán van módjuk beleszólni a kulturális költségvetések részleteibe. Egy B-kategóriás magasművészeti zongorista miért érdemel (köz)pénzt tőlem, miközben egy A-kategóriás szórakoztatóipari zongorista koncertjéről eldönthetem, hogy támogatom-e jegyvásárlással vagy sem?
A közpénzt ugyanis par excellence nehéz volna „igazságosan” osztani – a közpénz elosztásának módja a közös erőforrásokért folytatott harc eredménye. „Igazság” pedig nincs, gondolom én, csak igazságok vannak.
A sznobéria ennek – a közpénzből megszerezhető erőforrásokért folytatott harcnak – az egyik eszköze. Mennyivel jobb ez, mint a piaci erőforrásokért folytatott küzelem eszköze, a marketing?
Én mindkét piacon dolgoztam már és engem ez szerénnyé tesz.
A film száz évvel ezelőtt még nem számított művészetnek. A krimi ponyvairodalom volt – nem tudom, hogy Simenon megérte-e, hogy az irodalomtörténészek rájöttek, milyen nagy művész volt. Rejtőről tudom, hogy nem érte meg, őt még az én fiatalkoromban is szórakoztatóipari beszállítónak tartották. Vagy említsem a Beatles vagy az Illés együttest és általában a beatzenét fogadó magasértelmiségi fintorgást a hatvanas évekből? Én még emlékszem rá. Még szerencse, hogy az igazán nagyok, mint pl. Leonard Bernstein, magasan fölötte állnak az efféle sznobizmusnak és ő pl. a Beatlest korunk Schubertjeinek nevezte.
Én a magam részéről a Magyarországon döntően közpénzből élő színházak kapcsán éltem meg ezt a fanyalgást. Meg is írtam, lassan húsz évvel ezelőtt, hogy mit gondolok róla, ld. első komment.