Mamelukok gárdája

Pokol Béla
Egy dunántúli város korábbi kormánypárti alpolgármestere megalázónak gondolta, hogy a helyi országgyűlési képviselő által a pártközpont felől tolmácsolt kérést teljesítse – az ellenfél politikusokat mindig központilag meghatározott gyalázó kifejezésekkel kellett volna megszólítania nyilvánosság előtti beszédjei során -, és ezért egy idő után konfliktusra, majd szakításra került sor. Az önkormányzati választásokon így már mint az ellenzék egyik polgármesterjelöltje lépett, és a kormánypárti média oldaláról állandó jelzőjévé vált az „áruló” minősítés. 
A példa feladja a leckét a tépelődő politológusoknak, mert nyilvánvaló, hogy a centralizáltság sikeres megteremtése adja meg az esélyt egy pártnak az ellenfelek legyőzéséhez a választásokon és ezzel a lehetőséget az államhatalom megragadására. Az akár jól kommunikáló és vonzó ígéretekkel fellépő párt is híján van az ütőképességnek, ha az egész országot tekintve nincs egységes középmezőnye, mely a nagyvárosok és közepes városok összesen legalább ezer-kétezer fős kampányvezetőségeit nem tudja egységes kommunikáció mellé állítani.
Már rég túl vagyunk a ’90-es években még szokásos egy-két népszerű pártvezérre épült és főként televíziós fellépésekkel megnyert kampányokon, és az érettebb választóközönség már szélesebb bázison ítéli meg, hogy hova adja szavazatát. Így a központilag vezérelt párt hatásosabban tud eleget tenni az ezernyi középkádere egységes arculatának megteremtésének, ám ez csak a magukat engedelmesen alávető, helyi pártvezéreket engedi tartósan megtartani az adott pártnál.
Egy szint után azonban a megalázó alávetettségi követelmény már kirosálja a kicsit is öntudatos egyéniségeket, és már csak az önfeladók maradnak meg, ami pedig nem igen engedi meg, hogy helyi önkormányzati vezetőivé válva tényleg tiszteletet ébresszenek a polgárokban. De tartós morális és erkölcsi elvek melletti szilárd lecövekelést is nehéz elvárni a csak belső tartás nélküliségük miatt a pártnál maradó helyi pártvezérektől.
Ez tehát a dilemma.
Meddig mehet el a pártcentralizálás és a helyi pártvezetők központi vezérlésre felfűzése, és mikortól billen ez át már az egyéniség nélküli önfeladók gyülekezetévé, mely egy idő után a mamelukok gárdájává teszi az egész pártot, és melyet már a széles nyilvánosság is érzékelve végleg elfordul tőle?
Az egyik orvosság nyilván az lehet, hogy a legszűkebb pártvezéri kör a központban mindig olyan új és új alvezéreket tud bevonni, akik sikeres és magabiztos fellépéseikkel folyamatosan fenntartják az országos pártvezérkar és kormánypártként az állami vezetőik nimbuszát. Ám a sok-sok városban az ezernyi önkormányzati vezetőt jelentő helyi pártvezérkaroknál éppolyan fontos az egyensúlyozás a központi vezérlésre felfűzés és az önálló személyiségeket még lehetővé tevő vezetési stílus megtalálása között. Kapcarongyként nem lehet bánni városi alpolgármesterekkel, mert az ilyen fokú alávetettség megkövetelése a személyiség alapjait is megvonja, és egy ilyen középmezőnnyel nem lehet sokáig stabil egy párt országos vezérkara sem.
Mivel ez a demokráciákra alapozott politikai rendszerekben mindenhol dilemmaként jelenik meg már régóta, így már láthatók alternatív megoldások erre.
Az egyik ilyen lehet az amerikai megoldás, hogy az országosan sikeres pártvezérkar a nagyvárosok élére ismert színészt vagy zenészt emel be a kampányába, és a sztár polgármesterré válva csak a nyilvánosság előtti arc és kép marad, ám alapvetően a háttérből a helyi pártvezetők főhivatalnokként és tanácsadóként irányítják a várost és a térséget, akik alig jelennek meg a nyilvánosság előtt.
Így a választóközönség előtt csak az országos pártvezérek ismertek, és ezek országos hírneve és programpontjai szabják meg a szavazatok sorsát, míg a nagyvárosokban és az országrészekben csak az előretolt celebek és sztárok jelennek meg derűsen, mosolygósan és szerethetően, de a centralizált pártvezérkar alávetett helyi vezetői csak a háttérben és alig ismerten látják el a helyi közösségek tényleges vezetését. Lehet mondani, hogy valamiféle megoldás ez is, de a csalás-jelleg azért kilóg alóla, és így univerzális igazolhatóságot nem igényelhet magának. Nem is beszélve arról, hogy mivel a világon mindenhol az önkormányzatoknál a legnagyobb a csábítás az állami korrupcióra – talán a széles nyilvánosságtól távolság miatt is -, így ha mosolygós címlapfiúk vezetik polgármesterként a nagyvárosokat, hátuk mögé beépített tényleges vezetőkkel, akkor ez a korrupció az égig szökhet.
Szóval, ha nem akarunk lemondani a tézisünkről, hogy centralizáltság nélkül egy párt nem lehet tartósan sikeres – és a tapasztalatok ezt támasztják alá -, akkor valamiképpen meg kellene oldani a közép- és helyi pártvezérek ebből sok esetben következő tartás nélküli mamelukká degradálódásának problémáját. Központilag meghatározott gyalázó kifejezések kötelezővé tétele a politikai kommunikációban még a kampánykommunikációt tekintve is rövidtávú gondolkodást jelent. Nem lehet olyan „gonosz” politikai ellenfél, melynek hasonló stílusa ezt igazolhatja. Vagy ha van, akkor annak galádságát a nyilvánosság előtt hatásosan fel kell mutatni, és nem utánozni.
A pártcentralizáltság tehát áldás, de ha a centrum hibás útra téved, akkor átok is.