Estike: Ördögh Szilveszterről

Posted by

Simkó János

Ma sem tudok mást írni:
Ültünk egymás mellet a Pallas pincéjében, a XXI. Század Klub barátságos közönsége okoskodott a XX. századról… Odaszóltam a csontsovány Szilveszternek: – A tollat elbírod még? Csak a szája sarkában jelent meg egy mosoly-rügy, de lassan megfordult és szótlanul rám nézett. Pontosabban: rám látott. Meg mindannyiunkra. Olyan tekintete volt, amibe bele lehetett kapaszkodni.
Talán nem véletlen, hogy lapja, irodalmi szemléje is, amelyet eleinte kéthavonta, majd 1989-től haláláig évente tízszer szerkesztett és írt, a Tekintet nevet viselte. Már halála után a Duna TV tanácstermében pont velem szemben lévő falon volt a fényképe, a tekintete meg rajtam. Jó volt vele évekig szembe nézni. Születésnapja van, egy tekintet született 1948. október 28-án. Három hét múlva halálának 12. évfordulója lesz. Egyike az engedély nélkül eltávozott ittmaradóknak. Lázár békéje legyen vele!
*
1948. október 28-án született Ördögh Szilveszter József Attila-díjas és Hazám-díjas író, műfordító, szerkesztő. „Cambia, todo cambia (Változik, minden változik), énekli az argentin ellenálló énekesnő, Mercedes Sosa, jellegzetes bölényhangján, hátborzongatóan. Telefonálás helyett Szilveszter koradélutánján elindítom ezt a dalt néhányszor, és elköszönök Ördögh Szilvesztertől. Ő volt, aki figyelmeztetett: vigyázz magadra, mert az író ötven fölött kezdődik, miután képes elhelyezni magában az ellentmondásokkal teli világot. Ehhez képest csak kilenc év néhány hónapot töltött az általa definiált ötven fölötti íróként. Nem várta be a hatvanadik név- és születésnapot. Várhatott volna.” (Onagy Zoltán)
*
„A kommunikáció, a párbeszéd őstehetsége volt. Nem épp szűkszavú ember, de a részletes kifejtésre való erős hajlandóságát sosem éreztük terhesnek. Akadt, aki gonoszkodó szeretettel „kisprófétának” nevezte a háta mögött, ám a legtöbben szívesen húzódtunk szavainak – egyben kritikus szeretetének – oltalmába. (Tarján Tamás – Ördögh Szilveszterről)
*
Ördögh Szilveszter:
A csikó (részlet)
– Eltévedtem – gondolta a csikó, és ijedt tekintetét újra körbehordozta a látóhatáron. Messze, a folyót szegélyező fák, bokrok mögött egyre alább süllyedt a nap, rőt fénye nem vakított már. – Eltévedtem – riadt ismét a bizonyosság a csikó szemében, tétován ingatta csillagfoltos homlokát, körötte fűcsomók, lomhán cserepeződő szik, benne fölfakadó hajszálerek: férgek folyosói.
Vézna hírnök-szellő iramlott az éjszaka hideg leheletével. A csikó fölkapta a fejét, a távolban apró házat látott, kis fehér foltot a szürkeségben, mellette magasba kapaszkodó, sovány nyárfa, rozzant kútágas- feszület. Vágtatni kezdett a ház felé, az izzadtság előbb átitatta szőrét, majd kis patakokba gyűlt, s medret vájt magának.
A gyorsvonat olyan puhán, észrevétlenül indult, hogy az utasok meghökkenve kiáltottak föl: „Nézd, már megyünk!” A kalauz kinyitotta lyukasztójával a kisszekrényt a peronon, és fölkattintotta a villanyt. „Na, bekapcsolták a villanyt, most már látunk!” – mondták az emberek, s még egyszer elfészkelődtek.
„Te osztasz, Jóska!” – szólalt meg egy kerek, piros képű férfi, szemében nevetés szikrázott, s durva, fekete kezét játékosan összedörzsölte.
Az öregember levette a kucsmáját, mintha köszönt volna a távolodó városnak. Az öregasszony megbontotta fekete kendője csomóját az álla alatt, s kendőjének két csücske, mint gyűrődött, rövidke hajfonat, sután himbálódzott sötét ruhájába vesző melle előtt.
A fiatalember rágyújtott, homlokát ráncolta, nézte a sárga, lustán szóródó fényt.
„Te csalsz, Jóska, az anyád istenit!” – nevetett a kerek képű, és a térdeken billegő aktatáskára dobta a kezében maradt lapokat. Előkerült egy literes üveg, körbeadták, mindenki húzott belőle.
„Korán sötétedik” – motyogta az öregasszony.
„Jön az ősz” – bólintott rá az öregember, de nem fordította meg a fejét. A vonat ide-oda ringatózva futott a sötétség felé.
A csikó elfáradt. Botorkált a ház körül, bebámult riadt szeme az üres ablakon, habzó szája csak szikkadt, kiszálkásodott vályúra talált. A nap elmerült, a sötétség előmászott a fák, bokrok mély odvából. Eltévedtem! Hol vagyok? – nyerített a csikó, s a nyerítés visszariant fülében. A homály fakóvá mosta a csillagot a homlokán, eltűnt a fehér piheszőr is a bokája fölött. A verítékerek hangtalanul ivódtak föl a poros szőrcsomók lápjában.
– Hol van anyám, hol az istálló, hová lett a kisgazdám?! Jajdult a félelem a csikóban.
A sötétség hálót dobott a tájra, csak néhány csillag bújt el hatalma elől.
A csikó kétségbeesett vágtába kezdett.
„Jó csajok, mi? Megkettyinteném az egyiket, hogy kettéállna a füle!” – Fiatalemberek röhögtek a folyosón, kezükben sörösüveg, szájukban cigaretta.
„Cseszd meg, Jani! Neked mindig huszonegyed van?” – „Van annak, aki el nem issza!” – „Nem látsz már te, Jóska, szemüveg kell neked!” – nevettek, körbeadták az üveget. A fiatalember fáradt volt, mintha elszöktek volna agyából a gondolatok.
A két öreg moccanatlan meredt a vakságba.
Részeg imbolygott végig a kocsin, marka sörösüveget szorított, néha elbődült: „…a szívem egy vándorcigány… Messze van még a söntés?!… a szívem egy vándorcigány…” A fiatalember homloka megforrósodott, szédült.
Fölállt, kiment a peronra, nagyokat lélegzett.
Egy cigány hegedűt cincogtatott, körülöttük katonák, szájukból ömlött a füsttel az ének: „…szeretném a homokórát megállítani, szeretném az emlékeket elfelejteni…”
A fiatalember csöppet megnyitotta az ajtót, a résen bevágott a hűvös levegő. Hallgatta, ahogy dalolnak a kerekek.
A csikó fölkapaszkodott a töltésre, üvegszál-vékony lába megbotlott a síneken. Fejét fölkapta, hallotta, ahogy tompán ciripel a láthatatlan huzal. Fürkészőn hallotta ezt a furcsa neszt, aztán tétova léptekkel elindult a sínek között.
A fiatalember becsukta az ajtót, rágyújtott. Holnapra mindent elfelejtek, gondolta, és visszament a fülkébe. Figyelte, ahogyan imbolyog cigarettájának hamvadó izzása az ablak fekete tükrében.
A vonat kényelmesen, dudorászva futott a síneken.
*
„A kilencvenes évek elején egyedül marad a rendszerváltás káoszában, azt hiszem. Mindenki a saját pecsenyéjét süti, szervezi az életet, az élet alól kicsúszott pénzt. Ül a lakótelepi kisszobában, ahol egyetlen szál cigaretta után nem látni a szemközti falat, rakogatja össze a Tekintet aktuális számát, írja a Trilógiát, amit végül nem nyomdakészen hagy az olvasóra. (Onagy Zoltán)
*
„Azt akarom, hogy ne bennem bízzanak, hanem ömagukban! Azt akarom, hogy ne csak engem szeressenek, hanem egymást, mindenkit! Én csak példa vagyok, Júdás, egy ember! Nem isten! Hiszen tapasztalhattad: már Messiásnak tartanak! De én ember vagyok! Ember, nem isten! Nem akarom, hogy imádjanak, hogy féljenek tőlem, hogy rajongjanak értem, hogy fohászkodjanak hozzám! Én csak azt akarom, hogy emberként szeressenek, és emberként szeressék egymást! Nem akarom, hogy végképp Isten fiának higgyenek, hiszen ez hazugság!” (Ördögh Szilveszter: Koponyák hegye, 1976)