Marabuval egy gyerekkórházban

Békési Joe
A kórház szívszorító hely. A gyermekkórház még annál is. Marabuval 2001-ben részt vettünk egy kórházlátogatáson melynek emléke belém vésődött. Robi mester lejegyezte a történteket, melyet most ide kopizok, mert tanulságos.

Marabu (Szabó Róbert)

Ez a kiállítás nem jöhetett volna létre, ha…” Marabuval egy gyerekkórházban

Nem, nem őrájuk gondolok. A szponzorok és a támogatók nem az égből pottyannak az ölünkbe, őket is szerezni, teremteni kell. Azokról a folyton lótó-futó, szervezkedő figurákról van szó, akiknek bár ugyanúgy ott vannak a napi megélhetési gondjaik, mint mindenkinek, akiket ugyanúgy szorítanak a határidők, a lapzárták, mint mindenkit, de akik mégis – ki tudja mikor és hogyan – tudnak mások ügyében is hajtani, telefonálni, megbeszélni, rábeszélni, szponzort kutatni, kiállításokhoz termet teremteni, költségtámogatást kipumpolni, az installációt sajátkezűleg felhúzni, szögelni, damilozni. És azután a megnyitóbeszédben a közönség előtt persze ők említik a szponzorok, támogatók nevét, akik nélkül ugye „…ez a kiállítás nem jöhetett volna létre”. Pedig dehogy. Igazából ők maguk azok, „akik nélkül nem”. De semmi sem.
Pozsony, 2001. december: közös szlovák-cseh-osztrák-magyar karikatúrakiállítás a nemzeti múzeumban. Téma: a december, a tél, az ünnepek. És „aki nélkül ez a kiállítás nem…”, az Kazo Kanala karikaturista, a szlovák karikaturisták szövetségének elnöke.
A kiállításmegnyitón ugyanaz a fura irigység töltött el, amit mindig is éreztem, ha a kelet-európai országok karikatúraéletéről volt szó. Álltam és néztem a sok-sok szlovákiai érdeklődőt, látogatót, a rajzokat böngésző vendégeket, és a protokollmeghívottakat, akik el is jöttek, mert – ezek szerint – számukra egy karikatúrakiállítás is olyan rangos esemény, ahol illik körbevillantani a mosolyukat. Néztem, irigykedtem, és magamban ott belül virtuálisan legyintettem egy nagyot: na bezzeg, ami odahaza minálunk van… Illetve nincs…
Kazo Kanala, ez a Rumcájsz-szerű figura józanított ki: mindez itt sem van, hanem ezt meg kell csinálni. Ő volt az, aki talpalt, telefonozott, kért, kunyerált, amíg ez a kiállítás, mint „karikatúraélet”, létrejött. Ő verbuválta össze a nemzetközi csapatot, ő volt a fogadóbizottság, ő volt az, akivel aztán vissza is kellett loholni a múzeumba, hogy még felszögeljük az utolsó képeket, és azután ő celebrálta a megnyitót, ő volt a házigazda, a háziasszony, és őneki kellett nyilatkoznia a médiának a „karikatúraéletről”. Hát milyen szerencse, hogy vannak ezek a Rumcájsz-szerű figurák, akik mindig segítenek kicsit előrébb gurítani a földet.
– Tudtok még maradni egy kicsit? – kérdezte aztán tőlünk a nagy karikatúraélet után. Mert hogy van ott Pozsonyban egy nagy gyerekkórház. Sok gyerek, mindenféle betegségekkel. Hát igen, nagyon súlyosak is. Szóval, hogy nem ártana nekik ott benn néha elfelejteni azt, hogy kórházban vannak. Ezért szokott ő bejárni hozzájuk csütörtökönként. Évek óta. Hosszú évek óta. Van egy nagy előadóterem, ott gyűlnek össze – mesélte Kazo – és marháskodnak. Rajzolnak, énekelnek, beszélgetnek. Ha tud, visz vendégeket is hozzájuk, hogy nagyobb legyen a buli. És ma csütörtök van.
Így történt, hogy délután a kórház nagy előadótermében ott volt néhány cseh, magyar és szlovák karikaturista, és rajzoltunk, meséltünk Kazo show-mester vezénylete mellett. És néztük magunk előtt a nagy termet megtöltő pizsamás, kórházi köpenyes gyereksokaságot. Néhányuk tolókocsiban. Gipszben. Maszkkal az arcukon. És nevettek. Aztán persze vége lett, eljöttünk a kórházból. A gyerekek maradtak. És tudják, hogy Kazo a jövő csütörtökön is eljön.
Így esik meg, hogy valaki mit sem sejtve elmegy egy pozsonyi kiállításmegnyitóra, mint a MUOSZ karikaturista szakosztályának hivatalos és ünnepélyes képviselője, és aztán amikor hazajön, akkor nagyon szótlan. És azon tűnődik, hogy igen, persze a munka… a munka… – Na de mit tudnék én tenni másokért? Csak úgy, önzetlenül.