Posted by Gaál Péter
Nem Káslert fogom rekonstruálni, ne ijedezzenek. Igazából senkit nem akarok. Az apropót – ezt is csak széljegyzetben kellene leírnom – a most szervezés alatt álló milliomodik érettségi találkozónk levelezése adta. Bele kell nyugodnom, hogy az orvosok már minden vonatkozásban végigkísérik az életemet: apám, anyám, anyám szülei, egyik nagymamám rokonai, ők kivétel nélkül belgyógyászok voltak, az osztálytársaim tetemes hányada szintén zenész, és itt érkeztünk el az apropóig. Ők is elég ismertek, még közszereplők is akadnak köztük, többek között egy agysebész – tudom, hogy kitalálták – és egy ex-klinikaigazgató főorvos.A hit gyógyító ereje
Mármost az én agysebész barátom – általánosba is együtt jártunk – néhány évtizede mellékállásban felvette a prédikátori-hittérítői tisztséget, önjelölt hittérítő persze, – számomra – ez irányú tevékenysége végtelenül unalmas, de mit csináljunk, ez van. Azért unalmas, mert egyrészt ez a szakmám – (református) teológiát végeztem -, jó, épp tegnap beszélgettem majdnem egy órát egy kedves úriemberrel arról, hogy a teológia és a vallás az két különböző dolog, a teológia és hit pedig egyenesen egymás ellen dolgoznak, ne térjek el a tárgytól, tehát másrészt azért unalmas, mert ha valaki MINDENBE belekeveri, nem a vallást, hanem a saját nézeteit, az igen záros időn belül tömör csömörhöz vezet, a hallgató részéről.
Kivéve, ha ő is ugyanabban a cipőben jár, mondhatják Önök, igen, kivéve, nekem ez is inkább – inkább? – már pszichológiai probléma, kompenzációs kényszer, ettől azonban még elképzelhetetlenül fárasztó tud lenni. Nagyjából hasonló okok vezettek arra, hogy már gyerekkoromban elegem lett az Újszövetségből, a vasárnapi iskola bárgyú taglalásából, azóta megpróbálom revideálni, AGGYAL megy is, csak hát szívvel nem. Imprintig. Ez vésődött be, I’m so sorry.
Azért a lényeglátási kísérleteimben és értékelésben ki tudom hagyni.
Csak hát a bárgyúságon és felszínességen mindez vajmi keveset változtat. Az emocionális megközelítésen, ami nagyjából azon a szinten mozog, mint a “szeressük egymást, gyerekek”, bár Karinthytól a Szeretem az állatot jobban idepasszol. Az ugyanis maga az általános gyakorlat, minden mákony és maszlag mögött.
Vallás kontra religió. Szintén tegnapi morzsa – a nem emocionális “visszakötni, visszacsatlakoztatni” (religare, relegere – latin) helyett a “megvallás” (confessio). Az ÚJ HIT – nem a régi, aminek a reformátorok szánták, hanem új, még Gárdonyi is így nevezi az Egri csillagokban – kontra régi, új értelmezés kontra régi. A rumba mártott kockacukor, ahogy Edgar Allan Poe-t csúfolták a maga korában.
Ettől Ő még jó költő volt.
Ő. Képzeljék, még jó prédikátor is van. Jó pap is, aki nem csak a holtig tanulásban ismerszik meg, igaz, egy kezemen meg tudom számolni, hány – szerintem, többet nem hangsúlyozom, mert már ezt is unom – ilyennel találkoztam. Eggyel biztosan, Kenéz Feri bácsival a Kálvin-térről. Nem is lett püspök. Tőle hallottam egy KARÁCSONYI istentiszteleten, hogy semmiféle emberi szeretetben nem hisz, még az anyai szeretetben sem. Kálvin egyetértően bólogatna, ami azt illeti, velem együtt. Nem írom le, hogy miért, miképp és mennyiben, ez itt most nem teológiai értekezés, és különben is.
Na, ő aztán nem csöpögött, mint olvadozó szalonna nyáron a kamrában.
Nos hát, a hit gyógyító ereje címmel tart előadást egy másik volt osztálytársam, a volt klinikaigazgató. Épp ma, sábeszkor, ugyanaz a lelkiatyja, mondta múltkor, mint aki Antall Józsefet búcsúztatta, Bolberitz Pál, még engem is tanított a katolikus teológián. Bolberitz se ment egy kis cinizmusért a szomszédba, ilyen nagy, komoly ország, mondta egy óráján a Szovjetunióról, és képzeljék, még ott is vannak rablók, kíváncsi lennék, mi a véleménye a mai Magyarországról. Valószínűsíthetően pontosan annyira MÁSIK OLDALÚ, mint az ex-klinikaigazgató és az agysebész véleménye, hogy miért – hogy VALÓJÁBAN miért -, ne firtassuk. Az emberek lelke mélye még előttük előtt is titok.
Sokaktól őrzök egy sziporkát, így Bolberitztől is, arra az értetlenkedésre szoktam válaszolni, hogy miként járhattam egyszerre református és katolikus teológiára (utóbbit nem végeztem el): aki sokat kérdez, annak sokat válaszolnak.
Nem kérdeztem meg.
Tehát a hit gyógyító ereje. Ebben a kontextusban akár a José Silva-féle Agykontroll is lehetne. Mert perszehogy. Pont ilyesmire szánták ezeket, a hitet is. A keresztény hitet. Hát kérem, ha ilyesmire szánják, akkor az egész szenvedéstörténet nem lett volna. Legkésőbb megfeszítése után Jézus szépen leszáll a keresztről, és elballag, esetleg a Genezáreti- (Kineret-) tavon keresztül, azon már úgyis sétált. Na de a betegek! A sánták, bénák, vakok, nyomorékok, megszállottak, leprások! Lázárt nem sorolom ide, mert a halottak halott mivoltukban bajosan hisznek bármiben. Az – lepődjenek meg – NEM a sántákról, bénákról, vakokról és társaikról szólt, hanem JÉZUSRÓL. Bő ezer évvel a körvonalazódott zsidó vallás keletkezése UTÁN, azon a szinten, amiről már a tanítványok és őskeresztények is lecsúsztak, rólunk meg inkább ne is beszéljünk. Egyrészt igazolás és visszautalás volt Illés (a zsidók legnagyobb prófétája) és felkentje/tanítványa, Elizeus munkásságára, másrészt magára a hitre, ami – mondanom se kell, ugye? – NEM elhívés. A HIT (görögül – az Újszövetség zömében görögül íródott – “pistis”) EGY TEREMTŐ AKTUS, mégpedig az ÉN teremtő aktusom. Attól a pillanattól, hogy MÁSBAN – “ő majd megoldja” – hisz valaki, nem hitről, hanem elhívésről van szó.
Isten istenkénti realitása csak a velem (értse mindenki saját magára) való szoros, kizárólagos, nem elidegenedett és abszolút személyes értelmezésben érvényes. Nem “más” istene. Még absztrahálva is így értendő. Nem csak Istennek, MINDEN/KI MÁSNAK IS van egy ilyen aspektusa. Gondoljanak a Talpra magyar refrénjére. Vagy a Magyarok Nagyasszonyára.
Nos hát az a hit, amiről a kedves professzorok Kásler mesterig bezárólag halandzsáznak, ebben az értelemben NEM hit. Valami ragaccsal összekent, érzelgős, mai megközelítésben vallásos sóder. A teremtés nem egy pocsolya kavargatása. Már az, hogy a bibliai csodákra szükség volt… van a csodák feletti kor, a csodák kora, és a csodák alatti kor. Mózes és még inkább Krisztus kora a csodák kora volt. Hogy a miénk melyik, ugye, nem kell leírnom?
Amiről a kedves önjelölt orvos-prédikátorok beszélnek, körülbelül úgy viszonylik a csodák korához és Krisztus szándékához – aki a végén már kifejezetten visszautasította a csodatevést, lásd Máté 12,38-39, “Jónás próféta jelét” -, ahogy Patandzsali jógája ahhoz a légzőgyakorlatokkal kombinált tornához, amit a mai jógatanfolyamok produkálnak.
Placebo, hogy átmenjek egészségügyibe.
Végül is ahhoz is hit kell, nemde?
Kép: Billy Graham Tahiban prédikál