Pesti lányok, 1956

Posted by

A Noran Libro kiadó megjelenteti Eörsi László Pesti Lányok 1956 című könyvét. Ez itt a konyv előszava:

Eörsi László
Pesti lányok – ez a kifejezés értelmezésemben olyan lányokat, asszonyokat jelöl, akik az 1956-os forradalom és szabadságharc idején egy-egy harcoló csoportban fegyverrel vagy vöröskeresztes tevékenységgel, élelemellátással, netán röpcédulák előállításával vettek részt a szabadságért és függetlenségért folytatott küzdelemben.
E kötetben 66 nő szerepel, aki többé-kevésbé megfelel a fenti ismérveknek, és akiről adatok maradtak fenn. Nem került be közéjük Szabó Ilona („Cinka Panna”), akinek nagy a legendáriuma, sőt emléktáblája is van a Corvin közben, ám csupán kitalált személy. Őt valószínűleg egy Kerekes Mária nevű 17 éves lányról mintázták, akiről tudjuk, hogy a forradalom napjaiban halálos lövést kapott. Élettörténetével kapcsolatos megbízható adatok híján sajnos ő is kimaradt e kötetből. Mellőzöm azoknak a nőknek az életrajzát is, akiknek 1956-os részvétele csupán az október 30-i Köztársaság téri brutalitás részeseként vált ismertté: Jankó Piroska, Nagy Dezsőné Markos Mária, Zilcsák Eszter.
Kevéssé ismert forradalmárok mellett olvashatunk itt híres nőkről is. Tóth Ilona történetének rekonstrukciójáról jelenleg is élénk viták folynak, személyiségének értékelése már 1957 óta nagyon megosztja a közvéleményt. A kötet szereplői közül Wittner Mária – aki egyedül lett parlamenti képviselő a rendszerváltás után – az utóbbi húsz évben mutatott politikai szerepe miatt szintén éles vitákat vált ki. Csontos Erzsébetet már sokkal kevesebben ismerik. Talán ő a legtalányosabb figura az egész 1956-os témakörben. Magyarországon szintén igen kevéssé ismert Lehoczkyné (Lehotayné) Mona Judit, de nem így az USA-ban, ahol orvosként törvényszéki szakértő lett, és több tudományos társaság a sorai közé fogadta. A pesti lányok nagy többsége 31 évesnél fiatalabb volt a forradalom napjaiban: hatvanhatuk közül ötvenkilencen 1926-ban vagy azután születtek. Közülük tizenheten még a 19. évüket sem töltötték be, sőt tízen 15-16 évesek voltak.
A levéltári adatok szerint a felkelőcsoportokban a férfiak száma mintegy nyolcszorosa volt a nőkének. Ámde, tekintve, hogy a nők jelentős része háttérben maradt – többségük vöröskeresztes feladatot vagy konyhai szolgálatot látott el –, valójában ennél nagyobb arányban vettek részt a forradalom célkitűzéseinek megvalósításában. Háttér-szerepüket bizonyítja az is, hogy jóval kevesebben estek el közülük, vagy sebesültek meg, mint a férfiak közül. Statisztikai adatok szerint az országban 1956. október 23-ától az év végéig 2502-en haltak meg a harcok következtében, a férfi-női arány 77,7–22,3% volt. Az országos sérülések (19.226 fő) aránya pedig 86,2–13,8%. A megtorlás kíméletlensége is jóval kevésbé érte őket. Elég arra utalni, hogy a 225 kivégzettből hat volt nő.
Az életutak rendkívül eltérőek, már csak a szociológiai tényezők miatt is. Döntő többségük munkás- vagy parasztcsaládból származott, nagyobb részüknek apja szakképzettséggel rendelkezett, kettőjük apja katonatiszt volt. Öten értelmiségi családból jöttek. Tíz résztvevőről nincs adatunk. Találunk közöttük roma és zsidó származásúakat is.
A forradalom kirobbanásáig hetüknek volt érettségije, további négy közülük egyetemet végzett, vagy megkezdte felsőfokú tanulmányát, hatan pedig még 15-16 évesen tanultak. Nyolcan elkezdték középiskolai tanulmányaikat, de nem érettségiztek le. Heten valamilyen szakképzést szereztek. Huszonhárman csak általános iskolát végeztek. Négy résztvevőről hiányoznak az idevonatkozó források.
A rendelkezésünkre álló adatok szerint még nagyobb a különbség a forradalomban részt vett nők és férfiak munkaköre között, mint amit iskolázottságuk, képzettségük indokolt volna. Egy orvoson, egy zenészen, egy könyvelőn, két tanácsi dolgozón, egy rendőrnyomozón, egy statisztikuson és két ápolón kívül mindannyian csekély képzettséget igénylő, vagy képzettség nélküli feladatokat láttak el: tizenkilencen gyári-üzemi segédmunkát, betanított munkát végeztek, hatan kalauzi munkakörben dolgoztak, rajtuk kívül volt két-két közrendőr és takarító, egy-egy házmester, büfés, váltóőr is. Tizennégyen pedig a forradalom idején és az azt megelőző fél évben foglalkozás, állás nélkül éltek.
Többségük igen nehéz körülmények között nevelkedett. Tizenegyen menhelyen vagy állami gondozásban. Csaknem harmaduk – húszan – már 1956 előtt összeütközésbe került a törvénnyel, ezekből csak négyük esete nem számítana ma bűncselekménynek (tiltott határátlépés, közveszélyes munkakerülés). Sorsuk, sorozatos megaláztatásuk, alávetettségük tükrözi azt a társadalmi rendszert is, amelyben éltek. Az 1956-os forradalom és szabadságharc kivételes időszak volt számukra: megélték a szabadság reményét.
A résztvevők személyiségükben is igen különböznek, valamint abban is, hogy miért vállaltak szerepet a forradalomban. Egyesek tudatosan, végeredményben az egyetemisták 16 pontjának érvényesítéséért szálltak síkra, míg mások véletlenül kerültek bele a küzdelmekbe, inkább csak sodródtak az eseményekkel. Természetesen a részvétel mértéke sem azonos. Voltak, akik már október 23-án a Rádió épületének ostromában is támogatták a támadókat, és a novemberi harcok idején az utolsó pillanatig kitartottak, mások csak érintőlegesen kapcsolódtak be a forradalmi eseményekbe. A megtorlás mértéke is nagyrészt ettől függött. Az itt szereplő nőknek csaknem felével, huszonkilenc nővel szemben indítottak eljárást, és hoztak ítéletet. Négyükre (Bakos Gyuláné, Salabert Erzsébet. Havrilla Béláné Sticker Katalin, Magori Mária és Tóth Ilona) a legsúlyosabb ítéletet rótták ki, és közülük egyiküknek sem kegyelmeztek. Elsőfokon halálra ítélték Márton Erzsébetet és Wittner Máriát, akik büntetését másodfokon 15 évre, illetve életfogytig tartó szabadságvesztésre mérsékelték. A legsúlyosabb börtönbüntetést szabták ki Hrozova Erzsébetre és L. Kiss Margitra is. Márton 1963-as „nagy amnesztiával” szabadult, a többiek csak 1970-ben. Volt, akit tizenkettő, kettőjüket tíz, másik kettőt nyolc, egyet-egyet hét, hat és fél, hat, négy és három év fogsággal sújtottak. Tizenhét nő három évnél kevesebb büntetést kapott. Négyet közbiztonsági őrizetbe helyeztek. Tizenkilenc résztvevőt nem zártak be és nem fogtak perbe.
Négyen vagy öten kimenekültek az országból, és nem is tértek vissza. Voltak olyanok is, akik „disszidáltak”, de visszatértek, miután elhitték, hogy nem érvényesítik velük szemben a retorziót. Így vált végzetessé Havrilla Béláné Sticker Katalin döntése. A megtorlás idején az operatív szervek kilenc-tíz nőt szerveztek be. E beszervezettek sem azonos utat jártak be. Bencze Gizella („Gabriella”) hamar meggondolta magát, és kijelentette a belügyeseknek, hogy „nem fog ártani egyetlen ellenforradalmárnak sem, és ezért a továbbiakban nem akar velünk kapcsolatban állni” – jelentették róla. Még a barikádnál kapott halálos sebet Szeles Mónika. Az életrajzok terjedelme nagyon egyenetlen, főleg a források bőségétől függően. Többségükről már írtam a budapesti felkelőcsoportokról szóló köteteimben, most az ott írtakat többnyire kiegészítettem. A Tóth Ilona rész rendhagyó, mivel az ő története mindmáig a legnagyobb vitákat kiváltó témakör az 1956-os szakirodalomban. Tóth Ilona és társai történetével már két kötetemben is foglalkoztam, s most újabb kiegészítésekkel bővítettem a korábbi változatokat. Ebben, és számos más életrajzban – amikor ez lehetséges volt – felhasználtam a fellelhető levéltári forrásokon kívül a szóbeli, a bibliográfiai és a filmográfiai forrásokat is. Ezek összevetésére is több esetben sor került, és ismét bebizonyosodott, hogy a peranyagokból leszűrhető állítások rendszerint lényegesen tényszerűbbek a visszaemlékezések döntő többségénél.