Szebeni András az egyik legsikeresebb kortárs magyar fotográfus. Kalandos életút, albumok és kiállítások sora áll mögötte. Izgalmas személyiség, aki képein a mulandó pillanatokon kívül valami sok­kal lényegibbet, alanyainak lelkét is meg­örökíti.
„Ami nem pusztít el, az megerősít” – mondja Nietzsche. Az idézet különösen aktuális az éle­ted­ben.
2003-ban éppen egy városalbumon dolgoztam, amikor tüdődaganattal diagnosztizáltak. Átestem a műtéten, majd 2005-ben egy színházi sorozatot készítettem, és kiderült, ismét gond van. Az újabb sikeres beavatkozást követően tíz évig tünetmentes voltam. 2014-ben két hónapig Bali szigetén voltam ösztöndíjjal, miután hazajöttem, kiújult az átkozott. Újabb sikeres operáció és tünetmentes időszak következett 2018 májusáig. Ennek tudható be, hogy nem a tőlem megszokott lobonccal ülök most itt.

Úgy tűnik, a szerencse meghatározó az életedben.
Nagyon. Valahogy úgy alakult, hogy minden operáció után valami pozitív dolog történik velem, vagy albumaim jelennek meg, vagy például 2015-ben Szegeden indult el az a fotóművészeti alkotótelep, amely a tagjainak köszönhetően azóta már mint Szebeni Műhely ismert. Érdekes egybeesés, hogy idén a kórházi kezelésem utolsó napján tudtam meg, hogy zsugorodnak a daganatok, és elképesztően jól éreztem magam, amikor Keleti Éva telefonált, akivel jó barátságot ápolunk, ám ezúttal hivatalból keresett. Őt bízták meg azzal, hogy bejelentse számomra: egyhangú szavazással én kapom a Capa Központ Fotóriporteri Életműdíját. Viccesen jegyeztem meg neki, hogy biztosan azt gondolták, nem jövök ki a kórházból. (Nevet.) De kiderült, hogy már a bekerülésem előtt meghozták a döntést. A szakmai díjnak különösen örültem, mert semmi köze a politikához.
Pillanatokat örökítesz meg, és emléket állítasz. Keleti Éva jellemzése szerint nem lefotografálod az embereket, hanem megkeresed a lelküket.
Kardos G. György írja az Arctérképek az élvonalból című albumom előszavában, hogy volt egy kitűnő orosz rendező, aki egy kitűnő színházunkban rendezett egy kitűnő darabot, és egy kitűnő színésznőnek azt az instrukciót adta, hogy tördelje a kezét. Többszöri ismétlés után a színésznő már-már attól tartott, eltöri a kezét, mire a rendező eltűnődött, és azt mondta a színésznőnek, hogy a lelket kell tördelni. Kardos szerint így működik az a művészet is, amelyet elképzelek magamnak. Nagyon megtisztelő, de inkább azt mondanám, maximalista vagyok. Amikor az Arctérképekhez készítettem a felvételeket, mindig kikértem barátom, Makk Károly tanár úr véleményét. Volt egy fantasztikus mondata, amit, amíg élek, nem felejtek el. Azt mondta, hogy az emberi arcnál semmi sem mond el többet a világról.

Mennyire kezelik helyén a fotóművészetet Magyarországon?
Közhely, de ha valaki 250 kilométerrel nyugatabbra születik, sokkal inkább válhat világsztárrá, mintha Magyarországra született volna. Legyünk őszinték, az ország a második világháborút követően nem feltétlenül ment át azon a fejlődési folyamaton, amelyen Nyugat-Európa országai igen. Itthon egy feudális helyzetből kerültünk egy diktatúrába, lassan pedig visszatérünk a háború előtti borzalomba, a hárommillió koldus jellemezte viszonyok közé. A korabeli polgárság egy részét, a zsidóságot, köztük a művészetek mecénásait, mint például Ernst Lajost, kiirtották, a mostani újgazdag réteget pedig nem is érdeklik a művészetek, eszükbe sem jut támogatni a kultúrát, pedig a hatalomhoz való törleszkedésből fakadóan anyagi erőforrásuk lenne rá. Ha mégis előfordul, hogy megvásárolnak egy műtárgyat, azt nem a mű iránti lelkesedésből teszik, hanem befektetési szándékkal. Bécsben vannak fotógalériák, és folyamatosan aukciókat rendeznek. Magyar­országon az egész hatalmi mechanizmus arról szól, hogy senkik utasítanak és rúgnak ki valakiket, határoznak meg dolgokat, amelyekhez semmi közük. Ez alól a művészet sem kivétel, amit azért is sajnálok, mert elképesztően tehetségesek a kortárs magyar fotográfusok, akiknek bőven van miből inspirálódni Brassaitól André Kertészig, miközben az oktatás színvonalát az illiberális demokrácia és a NER alatt sikerült olyan mértékig lezülleszteni, hogy az intézmények futószalagon engedik ki magukból az engedelmes állampolgárokat.
Először a Madách Imre Gimnázium filmklubjában éreztél rá a képiség fontosságára, filmes szerettél volna lenni.
Igen, filmes, népművelő, tanár és szakács. A hatvanas években voltam fiatalember, annak a nagy generációnak vagyok a tagja, amelyik először érezhette, hogy lazult a nyomás. Francia új hullámos filmeket néztünk, forgatókönyveket olvastunk a Múzeumkertben… Igen ám, de mindenki filmrendező akart lenni, viszont keveseket vettek fel a főiskolára, és ahhoz, hogy egyáltalán esélyed legyen, el kellett kezdeni fényképezni tanulni. Onnantól kezdve az ujjammal formázott kockában láttam a világot, és rájöttem, fantasztikus dolog. A szakmát a Budapesti Fényképész Szövetkezetben tanultam két évig, ez idő alatt, 1965-ben halt meg az apám, aki nagy befolyással bíró nemzetközi közgazdász volt. Szerettem, nagyra tartottam, elképesztően sokat tanultam tőle. Halálával ő csinált férfit belőlem. Özvegy édesanyám nehezen birkózott meg a hiányával, nem hagyhattam egyedül, így eldöntöttem, nem megyek az egyetemre Debrecenbe, hanem kitanulom a szakmát. Évekkel később művészettörténész–filozófia szakot végeztem.
Gyorsan jönnek a sikerek, 1971-ben már kiállításod nyílik, 1972-től pedig a Nők Lapja munkatársa vagy.

Ezt is a szerencsémnek köszönhetem. Az első feleségem, Ungár Anikó révén jó barátságba kerültem a gyerekkori barátnőjének a férjével. János egy érzékeny, Pilinszky típusú magyar–történelem szakos középiskolai tanár volt. Emlékszem, abban az időben mutatták be Huszárik Zoltán Szindbádját, amit együtt néztünk meg a Puskinban, majd átmentünk a Pest-Buda étterembe, hogy abban a hangulatban folytassuk az estét, amely a filmből áradt. A feleségeinkkel együtt utaztunk el Lengyelországba is, ahol Chopin szülőházát is lefényképeztem. A felvételek nagyon tetszettek Jánosnak, így neki adtam őket, ő pedig a mamájának, akiről semmit nem tudtam, az apukájáról is csak annyit, hogy belügyminiszter-helyettes volt, és hogy kamasz korában elváltak a szülei, ami igen megviselte. Többet nem is foglalkoztunk a témával. Eltelt egy év, 1972-t írtunk, János az első érettségiző osztályával bajlódott az Árpád Gimnáziumban, ahova olyan gyerekek jártak, akiket már mindenhonnan kirúgtak, ő mégis azt az elvet vallotta, hogy a tantárgyakat nem megtanítani, csak megszerettetni lehet. Az évfolyamban volt egy vaskezű tanár, aki talán éppen a szigornak köszönhetően eredményesebb volt, mint a barátom, ami Jánost nagyon nyomasztotta. Egy nap megjelent a garzonomban gondterhelten, zaklatottan, megpróbáltam vigasztalni, majd lekísértem a taxiállomásra. Kis időre rá tudtam meg, hogy aznap este nem ment haza. Iszonyatos érzésem volt. Az édesapja lakásán találtak rá, öngyilkos lett. Három hónap telhetett el, amikor felhívott a felesége, hogy nem szeretnék-e a Nők Lapjánál dolgozni, mert János anyukájának nagyon tetszettek a fotóim. Az anyuka Németi Irén volt.
A Nők Lapja legendás főszerkesztője, aki harminc évig irányította a szerkesztőséget.
Amikor először találkoztunk, azt mondta, nem ígér semmit, de elküld három riportra, meglátjuk, beválok-e. Aztán szerződéssel vett fel. Idővel megszerettek az újságírók, egyre több képem jelent meg. A legendás időkben az újság több mint egymillió példányban kelt el, amelynek nagy részét az előfizetők tették ki. Az ország nagy része ismerte és szerette azokat, akik ott dolgoztak. Életem legboldogabb húsz évét töltöttem a Nők Lapjánál.  Irént vállaltan elfogultan nagyra tartottam, de azért voltak vitáink. A munkásmozgalomra tette fel az életét, megjárta Auschwitzot is. Tisztességes ember volt, aki a regnálása alatt egyetlen embert bocsátott el, és közben olyanokat foglalkoztatott, akik fekete seggűek voltak, mint például Galsai Pongrác, Korniss Péter vagy Gyenes István, de neki dolgozott Földes Anna és Szemes Piroska is. Fantasztikus, minőségi szerkesztőséget vezetett, ami bizonyos szempontból érinthetetlen volt. Irén tegező viszonyban volt Kádár Jánossal, akinek a felesége is szerette a lapot. Minden karácsony és szilveszter közötti időszakot együtt töltöttek a tihanyi pártüdülőben. Még közvetlen vonala is volt Kádár titkárságához, de ezzel soha nem élt vissza, az embereit viszont mindig megvédte. Az agitprop osztály persze őt is igyekezte eligazítani, de nem hagyta magát befolyásolni, és amikor egy-egy kényes cikk miatt elővették, bájosan eljátszotta a naivat: „Miért, nem volt érdekes?” – mondta.

A rendszerváltás után új élet kezdődött a lap életében, ahogy a tiedben is.
Megváltozott a világ, amit a szerkesztőség tagjai nehezen dolgoztak fel. Azért, hogy megfelelően képviselhessük az érdekeinket, létrehoztunk egy válságstábot, amelynek én lettem az elnöke, így én vezettem le a privatizációs folyamatot. Állítom, ha akkor nem így döntünk, ma nincs Nők Lapja. Több vételi ajánlat is érkezett, például egy olasz médiavállalattól is, de elég linkek voltak. A másik ajánlattevő Fenyő János volt, aki pontosan tudta, hogy az újság egy aranybánya, végül tett egy 110 milliós ajánlatot a Hírlapkiadó Vállalatnak, amelyet aztán ki is fizetett. Ennek köszönhetően 1991-ben lettem a Vico Press Rt. igazgatója, az operatív ügyekért feleltem, Fenyő János a társaság elnöke volt. Jánoska kiváló fotós volt, emellett rendkívül erőszakos személyiség és kőkemény üzletember, akiről máig nem derítette ki senki, miből gazdagodott meg. Akkor mondtam le, amikor nézetkülönbségeink lettek, de erről nem szoktam beszélni. Időben jöttem el…
1991 és 1993 között a Playboy művészeti igazgatója voltál. Pikáns adalék a portrédhoz: a városi legenda szerint közel kétezer nővel volt közelebbi kapcsolatod.
Kicsit túlzol, de a szám négy számjegyű. (Nevet.) Aktokat már a Playboy előtt is fotóztam. A kamerám előtt szerepelt a magyar művészvilág színe-java. A férfimagazin licencét 1991-ben vásárolta meg a Vipress Kiadó, engem ekkor kerestek meg, hogy legyek art director. Boldogan mondtam igent. Speciális helyzetben dolgoztunk a főszerkesztővel, ugyanis amíg más lapoknál a főszerkesztő szava többet nyom a latba, addig a Playboynál a művészeti vezetőnek is pont annyi beleszólása volt a döntésekbe, mint a főszerkesztőnek. Emlékszem, kivittek minket Chicagóba, a magazin amerikai központjába, ahol a szó pozitív értelmében átmosták az agyunk, megtanítottak „playboyul”.
Készítettél sorozatot kábítószerfüggőkről Thaiföldön, magyar elmegyógyintézetek lakóiról, de a hazai szerzetesrendekről is. Borzolod a kedélyeket.
Egy adott ügy és a személyem elválaszthatatlan egymástól. Tudomásul kell venni, hogy ha nem elég erős egy kép hatásmechanizmusa, akkor az üzenet sokkal kevesebb sikerrel megy át. Ez sok más művészeti területre is igaz. Említhetjük példaként Makk Károly Egymásra nézve című filmjét vagy Jancsó Miklós Szegénylegények című alkotását. Mindkettőben elképesztően erősek az effektek, amelyek megkönnyítik a befogadást. Ma információs szőnyegbombázás van, ha nem vagy elég erős hatással a nézőre, eltűnik az eredeti szándék, akkor pedig kár csinálni az egészet.

A provokáció a műteremben sem áll távol tőled.
Attól függ, milyen képről beszélünk. A portréim felvállaltan rendezettek, a lencse előtt álló személy és én tisztában vagyunk azzal, mi történik. Munka közben nálam sosincs csend. Kétféle kommunikációt folytatok: verbálisat és testbeszédet. Nem adok instrukciót, csak megpróbálok valamilyen érzelmet kiváltani az alanyokból, valamikor feldühítem őket. Fontosnak tartom, hogy a lefotografált személyen ne csak az látszódjon, hogy velem szemben helyezkedik el, hanem legyen valamilyen szekunder tartalom, legyen megfogalmazva az én véleményem is az illetőről.
Rangos elismerések birtokában, több mint ötven egyéni kiállítással és két tucat albummal a hátad mögött van olyan vágyad, amelyet szívesen beteljesítettél volna?Nagy bűnöm, mert ez nem is vétek, hanem bűn, hogy Latinovits Zoltánról nem készítettem fotót, pedig kortársam volt. Jobban belegondolva az is állati érdekes lett volna, ha – mint Vukán György, aki elismert zongoraművész létére fogorvosként praktizált – neves fotográfusként egy éjszakai bárban játszhattam volna a közönség örömére. Igazság szerint soha életemben, egyetlen percre sem bántam meg, hogy ezt a hivatást, a fotográfiát választottam.