A város alapítása

Posted by
Gaál Péter

– Győztünk.
– De hát vesztettünk, tábornok úr!
– Győztünk.
– Elfoglalták a fővárosunkat!
– Mármint kinek a fővárosát?
– A miénket, nem?
– Legfeljebb a magáét. Ez persze felvet némi kételyeket a maga jövőbeni
státusát illetően…
– Nyelvbotlás volt, tábornok úr. Egy nagyvárost foglaltak el.
– Na, így már jobb. Egy összehányt, húgyszagú, sőt, újabban kifejezetten
szarszagú koszfészket, tele csavargókkal és romkocsmákban merengő,
jövőtlen semmirekellőkkel, egyéb alkoholistákkal, drogosokkal,
munkakerülőkkel, emberi roncsokkal…
– …cig…
– Nem cig, maga féleszű. Rom. Rom hátán rom. A hát kedves barátunké és
szövetségesünké, majd ő fogja tartani, ha már nem lesz rá szükség.
– Megy vissza a… hehe…, szóval, oda. Hát ott aztán nem egyedül
árválkodik majd, mint a Parlamentben.
– Ne emlegesse azt a helyet, ha megkérhetem. A nem egyedüllétet se
emlegesse vele kapcsolatban. Nem jó ómen.
– Igenis, tábornok úr. Én azért kicsit sajnálom. Mennyi szépet
építettünk. Tágas, nagy tereket, gond nélkül be lehet lőni őket minden
háztetőről, ha úgy adódik. Mennyi beteg fát ki kellett vágnunk hozzá!
– Minden fa beteg. Ne is halljam ezt a szót, hogy fa. Nem olvas maga
újságot? Az egész természet beteg. Olvadnak a gleccserek, dől a hőség
mindenhonnan, ha meg nem a hőség, akkor a tornádók, hurrikánok, zuhogó
eső, vörösiszap. Megérett minden a pusztulásra. Csak mi állunk a vártán.
És hol a hála?
– Belefeccöltük az egész ifjúságunk. Daloltuk a jövőnek himnuszát. Nincs
oly erő, mely legyőzné, ki a népért küzd…
– Nemzetért.
– Pardon, nemzetért.
– Na, mutassa azt a térképet. Keresnünk kell egy fővárost.
– De hiszen…
– De hiszen?
– Nem mondtam semmit. Hiszen, nem hiszen. Hiszen a tábornok úrnak mindig
igaza van.
– Jó. Nézzük. Látja ezeket a narancssárga zászlócskákat mindenütt? Ezek
vagyunk mi.
– Kivéve a közepén azt a…
– …jelentéktelen, összeomlóban levő, büdös törmelékhalmazt.
Lebetonozott tarlót. Nyilván így akarta folytatni.
– Pontosan tábornok úr. Lássuk csak, miből válogathatunk. Sárdűlő,
Káposztástakony, Csótányrekettye, Ráncosheréd, Disznóhencser,
Szálkásbakhát…
– Sonkatokmány. Ez például megfelelőnek tűnik. Hányan is laknak ott?
– Az attól függ, tábornok úr. A legutóbbi népszámláláskor tizenöten
voltak, a mi legfrissebb nyilvántartásunk szerint
nyolcszázharminckétezer-háromszáz-ötvenhárman. Csupa derék, jóravaló
fajtárs. Csoportonként több, mint százszor fordult velük minden buszunk.
– Apropó, mik ezek a fehér foltok? Miért nem narancssárgák azok is?
– Mert nem. Tulajdonképpen semmik, tábornok úr. Kedv s öröm nélküli
kőkupacok. Pusztaságok, vagy azok lesznek nemsokára.
– Hát, ha már narancssárgák nem lehetnek, rendben van. Akkor ezeket
figyelmen kívül hagyjuk. Mi van még?
– Bikabrúgó. Nagyváros a határ mellett. Az egész régió központja ősidők
óta, akarom mondani, mióta elrabolták tőlünk az előző központot.
– Nem tőlünk rabolták el. Studírozzon egy kis történelmet, ha még ezt se
tudja. Tőlük rabolták el. El se kellett rabolniuk, mert odaadták
maguktól. Ők, akik soha nem voltunk mi. Illetve, de azt már
elfelejtették, úgyhogy nincs illetve.
– Értettem, tábornok úr. Tőlük. Akik alatt kétszer is főváros volt.
– Hogy mondta? Főváros?
– Alváros.
– Nem, maga barom! Főváros. Ez az!
– Zseniális, mint mindig, tábornok úr! Ez lesz az új fővárosunk!
– Még most sem érti? Nem új. Régi. Ősrégi. Régebbi, mint Sumér és Akkád.
Már a Bibliában is benne van, csak más néven. Mindig is ez volt a
fővárosunk, csak nem tudtunk róla.
– Tudtak.
– Most kivételesen igaza van. ŐK nem tudtak róla, akkor se, ha tudtak.
És ha már így hívják, ahogy hívják, megvan a címere is. Egy kövér, arany
bika.
– Zöld mezőben, pajzsokkal?
– Mondja, maga tényleg ilyen hülye? Nincs többé zöld mező. Pajzs sincs,
mert mi nem védekezünk, hanem támadunk. Mindig támadunk. Kisvasúton.
Arany bika, egy kisvasúton.
– Ki fogja megépíteni?
– Majd a mészáros.