Az elbaltázott generáció

Kovács Tamás (Vívás)
Azon töprengek, mit rontottunk el? Miért? Miért ennyire? Miért nem tudunk kiállni, összefogni egymásért, önmagunkért? Féltjük a kis pozíciónkat, a még meglévő állásunkat. Közben a politika, a hatalom mindent felzabál.
A Tesco parkolóban mellém lép egy nő. Szomorú szemű. Halkan beszél, alig értem. Nem koldul, csak meg szeretné mutatni..nyújtja a papírdobozt, benne gyönyörű, cérnából horgolt angyalka, nyuszi. Ha esetleg vennék tőle… adjak, amennyit gondolok, vagy tudok. Ő máshoz nem ért…munkát nem kap, majdnem ötven éves. Csak enni szeretne. Élni valahogy.
Emlékszem a rendszerváltásra. Emlékszem, amikor a fél ország ellenség lett, mert kiszolgálta a múlt rendszert… a másik fele meg ellenálló volt. Ez ma sem változott. Valahogy ezt az országot soha nem akarta a politika szolgálni, mindig uralkodni akart. Mi pedig engedtük, engedjük. Mert mit is tehetnénk ellene? Hiszen alig vagyunk tízmillióan… a mennyihez is? 199 főhöz…? Ülünk és várjuk a csodát, ami nem létezik.
Mi büszke nép vagyunk, mert mennyi Nobel díjast adtunk a világnak! Csak akkor nem kell a másként gondolkodó, a sorból kilógó, amikor itt van. Ha már elment, akkor nagyon tudjuk szeretni! Vagy köpködni. Attól függ, az éppen aktuális hatalom mit vár el tőlünk. Mert mi annak megfelelünk, ha beledöglünk is! Nálunk nem szokás, hogy kiálljon a tanár a tanárért, a rendőr a rendőrért, a bíró, az orvos, a vasutas, a sportoló, a diák. Mi sem állunk ki a gyerekeinkért, miért is tennénk? Senki senkiért… az a tuti! Mint a szent tehenet, úgy imádjuk a semmi-eszű celebeket, a sztár-meteorológusokat, sztár-hírolvasókat, percek alatt színésszé avanzsált senkiket, sikerkönyvet sikerkönyvre halmozó analfabétákat. Közben igazi színészek, zenészek, írók, költők, újságírók éheznek. Konkrétan. Mert nekünk érdekesebb a lotyó önéletrajza, a semmiből jött senki hadonászása a képernyőn, a kivénhedt bártáncosnő gyereknevelési szokásai. Mert azt könnyen nyeljük, rágni sem kell.
Közben csomagolunk. Na, nem magunknak. A gyerekeinknek. Mert ők elmennek, már akiben van elég kurázsi. Akiben lenne elég bátorság, dac, elszántság, tudás és ész ahhoz, hogy talpra rángassa ezt a leborult országot. Ők elmennek, mi maradunk. A gyáva alkuinkkal, a félrenézéseinkkel, a lustaságunkkal, nemtörődömségünkkel. Mennek, viszik a még meg nem született unokáinkat. Mi meg bámulunk és várjuk tovább a csodát. Közben búcsút intünk az elveszett generációnak. Mi, az elbaltázott generáció.