NER-bunkók

Posted by

Gábor György
Miután hosszas keresgélés ellenére sem találtak rólam luxusjachtos-luxuskurvás-luxuskokainos videofelvételeket (pedig manapság ez a menő, ez generál élénk és gigantikus „politikai diszkussziókat”), közben senkinek nem jut az eszébe, hogy ennek a totálisan lepusztult országnak – és világnak – lassan az lesz a kizárólagos programja, hogy rejtett kamerán át nézi a házaséletet gyakorló felső szomszédot,
nézi a Palatinus férfi öltözőjét, aztán hazaérkezik a férj, és unott rutinnal átkapcsol a női öltözőre, van tamponcserés és szellentős csatorna, és persze gyermekeinknek és unokáinknak szóló műsor is, apuci az első emeleten lakó nénivel, anyuci az első emeleten lakó néni férjével, van félrekefélős miniszterelnök-szappanopera (még nincs, de lehetne), s van orrtúrós bankvezér, van mosdóba vizelő sebészprofesszor és van paplan alá beszerelt kamera, kizárólag pubertáskorúaknak, szóval van itt minden, kérem szépen, s bevallom, engem is immár egyedül csak az izgat, hogy az ominózus luxusjacht vajon részesült-e Szent Kristóf ünnepén járműszentelésben, a hajón lévő kokain és pia ételszentelésben, s a kéjhölgy útitársak egyházi rítussal egybekötött asszonyavatásban), de szóval, hogy visszatérjek a lényegre, néhány napra letiltott a Facebook. A rám kiszabott büntetés letelt, én jól viselkedtem, mától ismételten élvezhetem a Facebook kínálta földi gyönyöröket.
Ráadásul közvetlenül Jom Kipurt megelőzően, éppen egy nappal a büntetésem lejárta előtt, bűnbocsánatot nyertem, amint az a mellékelt képen látható.
Csak annyit szeretnék mondani így a megtérésre (tsuva) hívó engesztelés napja bejövetele előtt a keresztény szabadságát élő magyar társadalomnak, hogy természetesen lehet bocsánatot kérni a félre-szexért, kiváltképp vagy elsősorban a megcsalt pártól, házastárstól, de ez nem az én, nem a te, nem az ő, nem a mi, nem a ti, kizárólag az ő dolguk.
Magánügy, nem közügy.
Ám nem lehet bocsánatkéréssel elintézni a közpénzek ellopását.
Ez köz(törvényes) ügy, nem magánügy.
És végül: nekem nem a félrekeféléstől fordul ki igazán a gálám, váljék egészségükre, hanem mástól.
Egyrészt a szánalmas, ócska, primitív kisstílű csalóktól és fékeveszett tolvajoktól, a korrupt, önző, erkölcsi normák nélküli (persze, keresztény szabadság, hát még mi a lószart?) büdös, tahó parvenüktől, az „úri”-nak látszódni kívánó svihákoktól, napjaink agyilag és erkölcsileg totálisan lepusztult dzsentrijeitől, az orbáni rendszer és a végtelenségig züllött orbáni hatalom világának fertelmes szüleményeitől, a NER-bunkóktól. Tessék a zsíros magyarkodás és pacalzabálás mellett Mikszáth- és Móricz-műveket olvasni: remek írók, magyar írók, összehasonlíthatatlanul többet tudtak erről a magyar földről, mint ezek az üresfejű díszpöcsök.
És ugyancsak felfordul a gyomrom attól, hogy míg – mondjuk – egy-egy angol hercegnőt 20-25 éve a magánstrandján, monokiniben fényképezték mindenféle löttyedt férfiasságú lesifotósok, addig ma már mindenki potenciális paparazzo, zsebében a telefonnal, aztán csak elkattintja, oszt teszi ki, ahová csak tudja. Hiszen ma már nem aktákba írják, miről álmodoztam, hanem mi magunk, önként, boldogan és elégedetten, kitesszük egymás arcát, fenekét, mellét és farkát.
S ha Shakespeare ma újjászületne, tán azt írná, hogy paparazzo az egész világ, és lesifotós benne minden férfi és nő.
Tényleg hányni kell.