Posted by Gaál Péter
Ugye, így, néhány nappal az önkormányzati választások előtt tudják, hogy szinte mellékes, Tarlós vagy Karácsony mit csinált vagy mit nem csinált? Hogy melyikük kicsoda? Nem róluk szól ugyanis ez az egész, tágabb értelemben a kormányról vagy az ellenzékről sem. Ez az egész MÓDSZEREKRŐL szól. Nem elvekről, ne javítsanak ki.
A nagyközönség nem elvekkel találkozik, hanem módszerekkel.
És a tartalom? Nincs tartalom. Van, de más, mint aminek hinni szeretnék. A tartalom vagy az, ami lehet, vagy az, ami nem lehet. Utóbbit elviekben úgy hívják, hogy utópia, gyakorlatban, hogy szép mese. Vagy csúnya. Ennek szép, annak csúnya, mindkettőnek mese.
A tartalom a tömény emberi gyarlóság. Amit mi így hívunk, mert nem belőle indulunk ki, hanem abból, ami nem lehet. Akár a csacsi a répából. Ami nem lehet, az is lehet, pont olyan, mint aminek tudni szeretnénk, legfeljebb más létsíkon. Nem elhanyagolható különbség, mert ha így van, márpedig így van, nem célszerű azt várni az egyiktől, amit a másiktól.
És mi volna a célszerű, már amennyiben a cél a javítás? Nem, drágáim. Nem a javítás a cél. Lehet persze az is, hasztalan. A cél az igényekhez való közelítés. Az igények és a lehetőségek összehangolása. Az igények az utópia szférája. Egyetlen funkciójuk a répa funkciója a csacsi orra előtt.
A csacsi mi vagyunk.
Nincs “objektíve jó vagy rossz, jobb vagy rosszabb”. Ez itt ilyen lehet, ott meg amolyan. Nem saját, hanem a környezetük természetéből adódóan. Egy három dimenziós henger két dimenzióban kör vagy téglalap.
Nem az a kérdés, ki lesz a befutó, hanem az, hogy a befutónak okvetlenül Tarlósnak kell-e lenni? Nem okvetlenül Karácsonynak, mert ő még csak kihívó, hanem Tarlósnak. Hogy Tarlós-e az a maximum, ami elérhető? Dehogy, mosolyognak Önök. Én is mosolygok Önökkel. Csak mindebből egyáltalán nem következik, hogy az a maximum Karácsony. Még csak az se, hogy ő jobban megközelíti.
De hát nem személyekről szól ez, ahogy kezdtem. Ez azokról a módszerekről szól, ahogy megközelítik a világot. Nem ők, az aspiránsok, hanem ÖNÖK, a választók. Mindenki azt tartja üdvösnek, amit üdvösnek tart. Azt favorizálja, akiről úgy véli, hogy ugyanazt tartja üdvösnek. Véli? Véli hát.
Mit tudhatja ő, mi van a háttérben.
Mi marad hát? A bicska. Az marad. A bicska a zsebben. Ami vagy kinyílik, vagy nem. Vagy már kinyílt, vagy beragadt, ezért vagy azért. Ez az, amivel a választó találkozik: az interpretáció. A többire többnyire vak. Saját jól felfogott érdekeire is vak. Azért vak, mert lusta az önálló véleményhez. Lusta jól felfogni, akkor is, ha van neki mivel. Nevezzük szavazói intelligenciának? Tökmindegy, minek nevezzük. Egy a tökmindegyek sorában. Már a régi görögök is bajlódtak vele eleget, és ha ők is, akkor ez is az “így működik” kategóriába tartozik, a többi meg az álmok világába.
Ilyen egyszerű ez, kérem.