Sár és glaszékesztyű

Posted by

Tamás Ervin

 

Ahogy kell. Minden úgy történik, ahogy kell. A sárdobálás egyetlen előnye, hogy fogy a sár. De nehezen. Mert annyi van. És mert nem csupán a szenny közreadásának gátlástalansága és a technika ma már korlátlan lehetőségei, hanem az érintettek nyilvánosságnak szánt mondandója és a mögötte lévő, ennek homlokegyenest ellentmondó tettek is színültig töltik a kampánymedencét.

A szereplők reakciója látszólag ugyanaz, hiszen refrénszerűen ismétlik az „összevágott fércművet”, rágalmat, hamisítást emlegető szózatokat, s nincs okunk kételkedni abban, hogy a közreadott felvételek, hanganyagok valóban össze lettek vágva, szövegkörnyezetükből ki voltak ragadva, ráadásul néhány ominózus szituáció a magánéletnek olyan terepére tévedt, ahová eddig nem csörtetett be egymás szapulása. Mégis: szembeötlő egy releváns különbség. Van, aki személyesen kiáll, felveszi a telefont, sajtótájékoztatót tart, kamerába néz – a többi eltűnik a szemek elől, legfeljebb kirak egy idilli családi fotót a Facebookra, mintha azzal annulálná, amit az előbb mi láttunk róla. Hogy mi és mennyit nyom a latban, függ-e ettől a közvélemény ítélete, fogalmam sincs. Azt sem tudom, hogy a társadalom fölnégyelésében, az elit lejáratódásában mi oszt, mi szoroz. Mégsem hiszem azt, hogy valamiféle össznépi lemondó legyintéssel hatalom és ellenzéke egy kalap alá hozható és ezzel egy időben mindenki feloldozható a választás felelőssége alól. Nincs „egyrészt-másrészt” búra, mert az is az elbújás jól ismert változata, amellyel rendre a pöcegödör győzedelmeskedik.

Mindenesetre most újabb állomáshoz értünk – az egymást utáló két tábor már saját sorait is fürkészi, a történelemből ismerős folyamat rémült igazodási hullámokat ver, az „utolsó töltényig” effektus pedig fölemészt minden józan és morális tartalékot. Sok más miatt egyre inkább ez határozza meg a haza lelkiállapotát, a szorongás és a tehetetlenség okozta tovagyűrűző agressziót. És ennek árát az is meg fogja fizetni, aki azt hiszi, hogy ha vasárnap otthon marad, sikerül fehér glaszékesztyűt húznia, kívülálló, szuverén polgárként suttoghatja magányában: gyalázat.